Erzsébet asszony lépdelt elöl, büszkén felszegett állal, mintha ünnepi menetet vezetne. Mellette Gábor igyekezett apró, bizonytalan léptekkel, mögöttük pedig Réka haladt a két lánnyal, Dórával és Júliával.
Amint Gábor megpillantotta Katalint, az arca rögtön zavarttá vált. Ösztönösen úgy mozdult, mintha az anyja háta mögé szeretne húzódni, de Erzsébet csak megvetően horkantott egyet. Egyenesen a beléptetőkapuk felé indultak, teljes meggyőződéssel, mintha semmi a világon nem kérhetné számon rajtuk azt, amit tettek.
— Megállni! — Katalin hangja élesen, hidegen hasított a levegőbe.
Elengedte Márk kezét, és egyetlen határozott lépéssel az útjukba állt.
— Nocsak, mégis előkerültél — húzta el a száját Réka. — Mi kell már megint? Kevés volt a pénz?
Katalin rá sem pillantott a sógornőjére. Tekintete egyenesen a megszeppent lányokra szegeződött.
— Dóra, Júlia — szólalt meg hangosan, úgy, hogy a sorban állók is mind odakapják a fejüket. — Tudjátok ti, hogy ezeket a jegyeket a ti „nagylelkű” nagymamátok tegnap ettől a kisfiútól lopta el?
A körülöttük várakozók között azonnal moraj futott végig. Többen megfordultak, suttogni kezdtek. A két lány arca lángvörös lett, és tanácstalanul néztek Erzsébetre.
— Fogd be a szád, te szerencsétlen! — sziszegte az anyósa, miközben próbált a lányok elé állni. — Ne hozz szégyent a családra!
— Családra? — Katalin röviden felnevetett. — Nektek nincs családotok. Gábor, add ide a lakáskulcsokat.
— Minek? — hökkent meg a férje. — Kati, elég legyen ebből a cirkuszból…
Katalin nem várta meg, hogy befejezze. Odalépett hozzá, és egy gyors, pontos mozdulattal kirántotta a kulcscsomót a zakója mellzsebéből. Pontosan tudta, hol tartja. Gábor utána kapott, de Katalin erősen mellkason taszította.
— Hozzám ne érj! — csattant fel.
A férfi, aki ilyen ellenállásra egyáltalán nem számított, hátralépett.
— Lakás már nincs.
— Hogyhogy nincs? — Erzsébet szája tátva maradt. — Miről beszélsz te?
— Pontosan arról, amit mondok — emelte magasba Katalin a kulcsokat, hogy mindenki lássa. — Ma aláírtam a foglalós szerződést. A vevők holnap reggel beköltöznek. Az én részembe. A ti részetekkel meg azt csináltok, amit akartok. Lakjatok együtt cigányokkal, vagy adjátok el aprópénzért, nekem mindegy.
— Ehhez nem volt jogod! — visította Réka. — Az a lakás Gáboré is!
— Én a saját tulajdonrészemet adtam el olyan ingatlanosoknak, akik kifejezetten az ilyen… kedves szomszédságokra szakosodtak — hazudta Katalin rezzenéstelen arccal, közben egyenesen Erzsébet szemébe nézve. Látta, ahogy az asszony arcán végigfut a rémület, és ez különös, keserű elégtétellel töltötte el. — Nagyon ragaszkodtak ehhez a lakáshoz.
A két unokahúg némán állt egy pillanatig, aztán az egyikük remegő kézzel Katalin felé nyújtotta a jegyeket. A másik is követte.
— Tessék — mondta halkan az egyik lány, majdnem elsírva magát a szégyentől. — Nekünk nem kell. Nem tudtuk.
Erzsébet arca bíborszínűre váltott, levegő után kapkodott, de egyetlen értelmes szó sem jött ki a száján. Gábor falfehéren meredt maga elé; abban a pillanatban értette meg, hogy a kényelmes, megszokott kis világa darabokra hullott.
Katalin nyugodtan átvette a jegyeket, újra megfogta Márk kezét, majd a mozdulatlanná dermedt rokonság mellett elhaladva csak ennyit mondott mosolyogva:
— Szép napot. A dinoszauruszok nem várnak.