Így ebben a pillanatban mindhárman jogcím nélkül tartózkodtok az otthonomban.
Gábor arca szinte szemmel láthatóan váltott árnyalatot. A düh vöröse előbb sötéten felizzott rajta, aztán lassan fakó, szürkés tanácstalanságba csúszott át. De nem olyan ember volt, aki egyetlen mondattól feladja. Nehézkes léptekkel megindult felém, a keze már nyúlt is az asztalon fekvő bőrmappáért, hogy egyetlen rántással elkapja, és eltüntesse az iratokat, amelyek bizonyították az igazamat.
Nem hátráltam meg. Egy mozdulattal elővettem a telefonomat, beütöttem a 112-t, majd a hüvelykujjam megállt a hívás gombja fölött. Közben végig az arcát figyeltem, hidegen, rezzenéstelenül.
– Egy lépést se tovább – mondtam halkan. – Ha csak hozzáérsz bármihez, azonnal bejelentem, hogy illetéktelenek hatoltak be a lakásomba.
Gábor megtorpant. Hangosan, zihálva vette a levegőt. A dokumentumok felé nyújtott keze még néhány másodpercig a levegőben maradt, aztán erőtlenül leereszkedett a teste mellé. Akkor értette meg végre, hogy nem fenyegetőzöm. Nem könyörgésre, nem érzelmi zsarolásra, hanem tényekre építettem mindent, és azokkal szemben nem volt mit felhoznia.
– A válókereset tervezete már fent van a bírósági felületen – pillantottam a telefonom kijelzőjére, mintha csak az időt ellenőrizném. – A zárcseréhez a szerelőt még a taxiból hívtam ki. Negyven percen belül itt lesz. A kiszállást és az új, biztonságosabb zárszerkezet beszerelését már ki is fizettem. Ha egy órán belül ti és a csomagjaitok még mindig itt lesztek, megnyomom a hívás gombot. A Polgári Törvénykönyv 304. paragrafusa alapján tulajdonosként jogom van követelni, hogy minden bejelentés és jogcím nélküli személy elhagyja a lakásomat. Hosszú magyarázkodás nélkül.
– Anna, hát elment az eszed? – Erzsébet a mellkasához kapta a kezét, olyan arccal, mintha éppen rosszul lenne. – Kitenni az utcára a saját anyját?
– Ötvenöt percetek maradt – feleltem, és összefont karral a konyha ajtófélfájának támaszkodtam, elállva az utat.
A pakolásuk kapkodó, ideges és nevetségesen dühös volt. Viktória sértett hangon sziszegett valamit az orra alatt, miközben a holmijait műanyag szatyrokba gyömöszölte, köztük az én rúzsomat is, amelyet nyilván teljesen természetesnek vett, hogy magával visz. Erzsébet közben a mai fiatalok hálátlanságáról siránkozott, mintha nem az én lakásomban rendezkedtek volna be. Gábor többször is megpróbált szóba elegyedni velem. Hol fenyegetőre vette a hangját, hol könyörgőre, néha egészen közel lépett, mintha még mindig azt hinné, hogy egy jól eltalált mondattal visszaránt a régi szerepembe. Minden alkalommal ugyanabba a néma, áthatolhatatlan közönybe ütközött. Már nem volt bennem semmi, amiből táplálkozhattak volna. A mérgező játszmáik csak addig működtek, amíg volt valaki, aki részt vett bennük.
Tíz perccel a szerelő érkezése előtt végül elhagyták a lakást. Gábor két súlyos bőröndöt vonszolt a lift felé, és még csak vissza sem nézett. Amikor a bejárati ajtó becsapódott mögöttük, olyan érzésem támadt, mintha nem egyszerűen emberek mentek volna ki rajta, hanem az egész múltam szakadt volna le rólam.
A szakember gyorsan dolgozott. Fél óra alatt kifúrta a régi zárbetétet, kivette az elavult szerkezetet, és felszerelte az új, masszívabb zárat a perforált kulcsokkal. Délre már egészen más kulcskészlettel nyílt az ajtóm.
Amikor a mester után is bezárult az ajtó, végigmentem a szobákon, és szélesre tártam az összes ablakot. A hűvös augusztusi huzat pillanatok alatt kisöpörte az idegen parfüm maradékát, felkapta a hűtőre ragasztott sárga cetlit, és a padlóra sodorta. Főztem magamnak egy friss kávét a kotyogósban. A lakásban eső, tiszta levegő és ózon illata terjengett. És a csend, annyi idő után először, végre kizárólag az enyém volt.