A levegőben ott savanyodott még a sarokba gyűrt, nyirkos törölközők szaga is. Az előszobában három pár idegen sportcipő hevert keresztben; az egyikre rálépve majdnem elestem. A nappali felől bekapcsolt tévé zaja szűrődött ki, valami harsány délelőtti beszélgetős műsor ment benne.
A hűtő ajtaján ugyanott lógott a sárga öntapadós cetli, rajta a feladatlistával. Egyetlen sort sem húztak ki. A mosogatóban valóságos edénytorony magasodott, rászáradt hajdinával és ketchupfoltokkal. A drága, tölgyfa konyhapultomon ragacsos, kerek folt éktelenkedett, mintha valaki lekvárt borított volna ki, aztán eszébe sem jutott letörölni.
Erzsébet a konyhaasztalnál ült, méghozzá az én frottírköntösömben, és komótosan kavargatta a cukrot a csészéjében. Gábor a telefonját görgette, miközben egy szendvics maradékát rágta. Amikor megláttak, az arcukon semmi sem változott. Senki nem kérdezte meg, milyen volt az út. Senki nem mozdult, hogy átvegye a táskámat.
– Na, csak előkerültél – tolta félre Gábor az üres bögréjét. A hangjából sűrű, leplezetlen ingerültség csöpögött. – Tudod, mi itt majdnem éhen haltunk nélküled? Felfogod egyáltalán, hogy egy fillér nélkül hagytál minket? Anyának bevásárolni minden félretett pénzemet elköltöttem. Legalább a hűtőt megtömhetted volna, ha már úgy döntöttél, hogy lelépsz.
Erzsébet összeszorította a száját, és olyan hangosan sóhajtott, mintha az egész lakásnak hallania kellett volna az ítéletét.
– Nálunk a családban ez nem szokás, Anna – mondta az anyósom, anélkül hogy rám nézett volna. – Otthagyni a férjedet, elutazni szórakozni. Viktória is csak félkész ételeken él napok óta, szegény lánynak már a gyomra is fáj. Azt hittük, legalább egy bocsánatkérést hozol magaddal.
Letettem az utazótáskámat a fal mellé. Lassan végignéztem a tönkretett munkalapon, a túlcsorduló szemetes mellett felhalmozott hulladékon, Erzsébet kényelmesen elterpeszkedő alakján és Gábor sértett, követelőző arcán. Bennem azonban már semmi nem remegett meg. Ami érzelem még maradt, az Siklóson kiégett belőlem.
– Csomagoljatok össze. Pontosan egy órátok van – mondtam halkan.
A hangom nem volt erős, mégis annyira egyenes és tömör lett, hogy Gábor a félbehagyott szendviccsel a kezében megdermedt.
– Micsoda? – támolygott be a konyhába Viktória, álmosan dörzsölve a szemét, nagyokat ásítva. Rajta az én otthoni selyempólóm volt, a vállánál csúnyán kinyúlva. A kezében pedig azt a limitált kiadású rúzsomat tartotta, amelyet különleges alkalmakra őriztem. Teljes nyugalommal kente vele a száját, mintha a saját fürdőszobájában állna. – Gábor, mi ez a reggeli őrjöngés?
A férjem hirtelen felpattant. A szék falábai undorító csikorgással karistolták végig a laminált padlót.
– Mégis mit képzelsz magadról?! – üvöltött rám a régi, jól ismert módon, azzal a hangerővel, amellyel korábban mindig megpróbált maga alá gyűrni. – Ez a mi otthonunk! Család vagyunk, elfelejtetted? Hazajöttél, akkor viselkedj normálisan, és ne játszd itt a nagy tulajdonost!
Kinyitottam az utazótáska oldalzsebét, és elővettem belőle a vastag bőrmappát. Benne voltak a lakás eredeti iratai.
– Ez az ingatlan ajándékozási szerződéssel került a nevemre – tettem le elé a tulajdoni lapot, közvetlenül a lekváros, ragacsos folt mellé. – A házastársi vagyonjogi szabályok szerint az a vagyontárgy, amelyet az egyik fél ajándékba kap a házasság alatt, az ő különvagyonának számít. Neked ebben a lakásban nincs, és soha nem is volt egyetlen tulajdoni hányadod sem, Gábor.
Erzsébet abbahagyta a cukor kavargatását. A kiskanál élesen koccant a porceláncsésze pereméhez.
– Ami pedig a bejelentett lakcímet illeti – folytattam, egyenesen Gábor szemébe nézve, változatlanul nyugodt hangon –, azt három nappal ezelőtt az Ügyfélkapun keresztül megszüntettem.