– Neked fogalmad sincs róla, mit jelent gondoskodni valakiről! – csattant fel, és egy lépéssel közelebb jött, hogy fölém magasodva próbáljon nyomást gyakorolni rám; ezt a módszert különösen szerette bevetni. – Én dolgozom, ha esetleg elfelejtetted volna! Akkor ki főzzön ránk? Ki tartsa rendben a lakást?
– Édesanyád remekül főz, ezt te magad emlegeted mindig – feleltem higgadtan, majd megkerültem, a vállammal súrolva az ajtófélfát. Kinyitottam a bejárati ajtót. – Jó szórakozást nektek. Az ágynemű a szekrényben van.
A taxiban, amikor az autó már az M0 felé kanyarodott, kikapcsoltam Gábor értesítéseit. Az elmúlt egy évben talán ez volt az első igazán jó döntésem.
Az Adrián töltött tíz nap olyan csendben telt, amelyet senki nem tört meg. Ébresztőóra nélkül keltem, reggelenként a balkonon ittam a kávémat, és azt figyeltem, hogyan emelkedik a nap a víz fölé. Két-három naponta azért megnyitottam az üzenetküldőt, pusztán azért, hogy felmérjem, mekkora pusztítás zajlik otthon.
Gábor üzenetei látványosan változtatták a hangnemüket: először sértett felháborodás áradt belőlük, később már egészen átlátszó érzelmi zsarolássá silányultak. A második napon ezt írta: „Anyám teljesen kiakadt, hogy üresek a polcok. Nálunk nem szokás, hogy egy feleség magára hagyja a férjét a rokonaival. Utalj át negyvenezer forintot, rendeltünk kaját, nekem meg fizetésig nincs miből.”
A negyedik napon egy ismeretlen számról hangüzenet érkezett. Erzsébet volt az. „Annácska, a folyosói ablakpárkányról elraktuk az orchideáidat, Viktóriának húz be a hideg az ablak felől. És küldj már Gábornak egy kis pénzt, mert sokat költött ránk taxira. A vendéglátásnak is vannak költségei, tudod.”
Az ötödik napon ismét a férjem jelentkezett: „Viktória véletlenül kiégette vasalóval azt a selyemblúzodat. Ne csinálj belőle drámát, a ruhák csak rongyok. Ha emiatt jelenetet rendezel, az csak azt bizonyítja, hogy önző vagy.”
A tenger morajlása mellett hallgattam ezeket az üzeneteket, és egyszer csak kristálytisztán megértettem valamit. A házasságom már rég egyirányú utcává vált. Én voltam Gábor életének kényelmes, sokoldalú és ingyenes kiegészítője. A családja számára egyszerre működtem bankautomataként, takarítószolgálatként és szállodai recepciósként.
Ott, a fonott napozóágyban ülve, a perzselő horvát napsütés alatt nyitottam meg a telefonomon a banki alkalmazást. A megtakarításaim megmaradt részét áttettem egy zárolt gyűjtőszámlára. Ezután beléptem az Ügyfélkapura.
Egy évvel korábban Gábor hosszasan panaszkodott, hogy állandó lakcím nélkül nehezen tudja elintézni a fogászati ellátását. Én, mint a lakás törvényes tulajdonosa, bejelentettem őt tartózkodási helyre. Most néhány határozott érintés a kijelzőn, és már el is küldtem a kérelmet a bejegyzés idő előtti megszüntetésére. A szabályok lehetővé tették, hogy a tulajdonos ezt egyoldalúan kezdeményezze. Gábor jogalapja arra, hogy az én otthonomban lakjon, ezzel hivatalosan megszűnt.
2026. augusztus ötödike, szerda. A Liszt Ferenc repülőtérről Kecskemét felé tartva sűrű reggeli forgalom, apró, szitáló eső és nehéz, szürke ég fogadott. A taxi hátsó ülésén ülve még útközben megrendeltem egy zárszerelőt a lakásom címére.
Délelőtt tíz körül fordítottam el a kulcsot a saját ajtómban. A zár nehezen engedett, mintha maga a lakás is tiltakozna. Amint beléptem, az első dolog, ami mellbe vágott, a szag volt: állott, fojtogató elegye a mosatlan edényeknek és Viktória émelyítő, olcsó parfümjének.