– Te sehova nem utazol pihenni, nálunk családi összejövetel lesz! – Gábor megállt a hálószoba ajtajában, két kezét a derekára téve. Termetes alakja szinte teljesen elzárta előttem a folyosóra vezető utat. – Anya és Viktória már úton vannak. Egy teljes hétre jönnek hozzánk.
Én közben gondosan összehajtottam a lenruhát, és a sötétkék utazótáska aljára simítottam. A cipzár fém húzója élesen koccant a hirtelen beállt csendben. A siklósi utamat még áprilisban fizettem ki, rögtön másnap, hogy megérkezett a számlámra a tekintélyes féléves bónuszom. Gábor pontosan tudta, mikor indulok. A jegyek napok óta kinyomtatva hevertek az éjjeliszekrényen. Mégis éppen most, három órával azelőtt, hogy a taxi kivitt volna az állomásra, jutott eszébe, hogy az én terveim szerinte semmit sem számítanak.
– Házastársak vagyunk, család! – emelte fel a hangját, amikor látta, hogy nem kezdek kapkodva kipakolni. – Egy rendes feleség fogadja a vendégeket, megteríti az asztalt, gondoskodik a rokonokról. Minden normális ember így él, csak te játszod itt a nagyasszonyt a nyaralgatásoddal. Az anyám ötszáz kilométert utazik, hogy lásson minket, te meg egyszerűen lelépnél otthonról.
Ránéztem. Hosszan, figyelmesen, mintha most találkoztam volna vele először. És akkor megértettem: ő valóban azt hitte, hogy a becsülettel megkeresett, fél éve tervezett pihenésemet egy parancsoló mondattal eltörölheti. Három év házasság alatt hozzászoktam, hogy én simítom el a feszültségeket. Apróságokban engedtem, magamra vállaltam a mindennapi kényelmét, és hallgattam akkor is, amikor Viktória a látogatásai alkalmával kérdezés nélkül belenyúlt a drága kozmetikumaimba. Most azonban nem éreztem a szokásos sértettséget. Veszekedni sem akartam vele a konyhában órákon át. Csak valami hideg, tűéles bizonyosság maradt bennem.
Mert ez már rég nem pusztán a pihenésemről szólt. Hanem arról, kié ez a tér, amelyben élünk. A lakás az én nevemen volt; a nagymamám ajándékozta nekem még az esküvőnk előtt. Gábor soha egy fillért nem tett bele a felújításba. Nem vett ide bútort, nem fizette a villanyvezetékek cseréjét, sőt a közüzemi csekkeket is rendre a konyhaasztalon hagyta, hogy végül én rendezzem őket. Három év alatt annyira természetessé vált számára, hogy én tartom fenn az otthonunkat és én zárom le a számlákat, hogy őszintén elhitte: az anyakönyvi kivonat automatikusan tulajdonosi jogokat adott neki az én négyzetmétereim fölött. Ezért osztogatta olyan nagyvonalúan a lakást a rokonainak is, akik rendszeresen bejelentkeztek „csak egy-két hétre”, mert Kecskeméten mindig akadt valami dolguk: sétálni akartak, vizsgálatra mentek, vagy egyszerűen csak környezetváltozásra vágytak.
– A teendők listája a hűtőn van – mondtam nyugodtan, és felkaptam a táskát a bőr fogantyúinál. – Részletesen leírtam, mit kell megvenned anyád érkezésére. A saját pénzedből, Gábor. Az én fizetésem az útra ment el.
Értetlenül fordította a tekintetét a konyha felé. A hűtő ajtaján egy sárga öntapadós cetli virított. Mindössze három pont szerepelt rajta, az én egyenes, jól olvasható kézírásommal. Elsőként: ki kell takarítani a vendégmosdót, ahol Gábor már egy hónapja megígérte, hogy megjavítja a csapot. Másodikként: be kell vásárolni egy hétre három felnőtt emberre számolva. Harmadikként: friss ágyneműt kell húzni a nappaliban lévő kihúzható kanapéra; a huzatok a komód felső fiókjában vannak. Gábor döbbenten meredt a cetlire.