Katalin ekkor odalépett a konyhaasztal fiókjához. Ahhoz a fiókhoz, amelybe egy héttel korábban átrakta a dossziét, hogy kéznél legyen, ha eljön a pillanat. Kihúzta, kivette belőle a mappát, lefejtette róla a gumit, majd a legfelső iratot emelte ki: a friss tulajdoni lap másolatát. Letette Gábor elé, egyenesen a kinyújtott tészta szélére.
— Olvasd el — mondta halkan.
Gábor felkapta a papírt. Összeráncolta a homlokát, aztán belemeredt a sorokba.
— Ez meg mi a fene?
— Tulajdoni lap. A földhivatali nyilvántartásból. Látod azt a sort, hogy „tulajdonos”? Nézd meg, ki szerepel ott.
Gábor végigfutotta a sort. Az arca lassan kifakult.
— Katalin… — suttogta. — Egyedüli tulajdonos.
— Pontosan. Egyedüli — bólintott Katalin. — Anyám nekem ajándékozta a lakást. Még életében. Ajándékozási szerződéssel. Amit pedig valaki a házasság alatt ajándékba kap, az nem közös vagyon. Nem felezhető. Egyáltalán nem. Ez az enyém, Gábor. Csakis az enyém. És az volt mind a húsz év alatt.
Gábor felnézett rá, és a tekintetében annyi minden kavargott, hogy Katalinnak kis híján nevetnie kellett. Döbbenet. Düh. És — nagyon hosszú idő után először — félelem.
— Te… — kezdte rekedten. — Te ezt tudtad? Végig tudtad?
— Mindig is tudtam — felelte Katalin. — Hiszen én csak egy kövér háziasszony vagyok. Itthon ülök, fasírtot gyúrok.
Gábor óvatosan visszatette a lapot az asztalra, mintha attól tartana, megégeti az ujját. Aztán újra felkapta, hátha egy perc alatt megváltoztak rajta a betűk. De a sor ugyanaz maradt. Tulajdonos: Katalin. Egyedüli.
— Ez biztos valami tévedés — mondta végül. — Ezt az ajándékozást… meg lehet támadni. Nem intézhetted el egyedül. Én is tettem bele pénzt. A felújításba. Ebbe a konyhába. A laminált padlóba. Én fizettem.
— Te? — Katalin alig észrevehetően felvonta a szemöldökét. — Gábor. A konyhabútor számlái az én nevemen vannak. Kártyával fizettem. A laminált padló is az enyém. A tapéták is. Amit te állítólag fizettél, azt mindig készpénzben fizetted, abból a készpénzből, ami valahogy sosem volt nálad. És ha véletlenül beszálltál néhány ezer forinttal a tapétába, az, kedvesem, nem értéknövelő beruházás. Egy kis tapétától nem lett milliókkal drágább a lakás. Ezt egy ügyvéd magyarázta el nekem. Egy rendes ügyvéd. Nem olyan, aki sör mellett osztja az észt.
— Miféle ügyvéd? — kapta fel a fejét Gábor.
— Egy jó ügyvéd — ismételte nyugodtan. — Olyan, aki ért a családjoghoz. Ellentétben azokkal, akiket te a kávézóban hallgattál.
Gábor elnémult. Abban a pillanatban megértette, hogy Katalin tud a kávézóról. És nemcsak arról. Mindenről.
— Követtél engem — sziszegte.
— Én csak ekler fánkot vittem — vont vállat Katalin. — Mónikának segítettem. Te pedig ott ültél az ablak mellett, és Nikolett arcát simogattad. Hangosan nevettél. Nyitva volt a bukóablak, Gábor. Hallottam mindent. A kövér asszonyról. A lelépési pénzről. A külvárosi kis szobáról, ahol majd süthetem magamnak a fasírtot. Mindent.
Gábor úgy tátogott, mint egy akváriumból kiemelt hal. Abból a bizonyos, meleg fényű, mézszínű világból kirántva.
— Ezért voltál ilyen… — elakadt. — Egy teljes hónapig. Egy egész hónapig jártál-keltél, hallgattál, mosolyogtál rám. Kávét töltöttél.
— Töltöttem — hagyta rá Katalin. — Te pedig megittad. És még csak félre sem nyelted.
— Ez aljasság — préselte ki magából Gábor. — Játszadoztál velem.
— Aljasság? — Katalin a beszélgetés során először emelte meg a hangját, de éppen ettől a visszafogott feszültségtől Gábor önkéntelenül hátrébb tolta a székét. — Aljasság az, hogy valaki húsz évig megeszi a felesége főztjét, aztán a szeretője előtt kövérnek és nevetségesnek nevezi. Aljasság az, hogy a halott anyám lakását osztogatod fejben, miközben én vasalom az ingeidet. Én nem tettem semmi aljasat, Gábor. Csak vártam. Hallgattam, és hagytam, hogy te mondd ki mindazt, amit olyan régóta ki akartál mondani. Hát kimondtad. Köszönöm.
Felemelte az iratot az asztalról, gondosan visszacsúsztatta a dossziéba a többi papír tetejére. A gumit már nem tette vissza rá.
— A válást elintézzük — folytatta csendesebben, fáradtabb hangon. — Nem foglak visszatartani. A kereset egyébként már készen van. Az autót viheted, használd egészséggel. A megtakarítást megfelezzük, ahogy kell. De a lakás… a lakás marad az enyém. És anyám nyaralója is az enyém, az örökség volt, ha netán arra is szemet vetettél volna. Úgyhogy kezdj el pakolni. A külvárosi kis szobát mostantól te fogod bérelni. Szép fordulat, nem?
Gábor az asztal szélébe kapaszkodva ült. A lisztezett deszkán sorakozó húsos derelyék közben szikkadni kezdtek, a tészta pereme itt-ott megrepedezett.
— Kati — szólalt meg egyszer csak egészen más hangon. Azon a régi, puhább hangon, amelyet a házasságuk elejéről ismert. — Kati, várj már. Ne kapkodjuk el. Én csak indulatból mondtam… Nikolett nem komoly. Hülyeség volt, elborulás. Húsz évet nem lehet csak így áthúzni. Beszéljük meg emberi módon.
Katalin sokáig nézte őt.
És ekkor majdnem mulatságosnak találta az egészet. Mert pontosan tudta: ha most azt mondaná, „rendben, próbáljuk meg”, Gábor megkönnyebbülten felsóhajtana, átölelné, aztán egy hónap múlva minden ugyanott folytatódna. Az idegen parfüm, a késői hazaérések, a „sok a munka, hajtás van”. Gábor mindig éppen annyira tudott gyengéd lenni, amennyire az érdekei megkívánták.
— Emberi módon — ismételte Katalin. — Tudod, Gábor, én huszonkét évig éltem emberi módon. Pontosabban úgy, ahogy te annak nevezted. Elég volt.
Visszafordult a tűzhely felé, felvett egy poharat, és újabb kört szaggatott a tésztából. Az asztal szélén a húsdaráló kifényesedett karja megcsillant a lámpafényben.
— Menj — mondta anélkül, hogy hátranézett volna. — Pakolj össze. Vagy edd meg előbb a derelyét, aztán pakolj. Ahogy akarod. Utoljára még készítek neked.
Gábor még vagy egy percig mozdulatlanul ült. Aztán felállt. Megállt a konyhaajtóban, és a nő hátát bámulta: azt a széles, erős, megbízható hátat, amelyet húsz éven át úgy kezelt, mintha a lakás berendezéséhez tartozna.
Mondani akart valamit. Végül nem mondott semmit. Bement a szobába.
Katalin hallotta, ahogy csapódnak a szekrényajtók, ahogy zacskók zizegnek, majd Gábor halk telefonbeszélgetését is elkapta. Biztosan Nikolettnek magyarázta, hogy „a lakás nem jött össze”. Katalin közben tovább formázta a derelyéket. Egyiket a másik után. Szépen, egyformán, gondosan. A liszttel meghintett deszkára rakosgatta őket.
Odakint még mindig hullott a februári hó, az a fajta, amelyik megül a lámpák fényében, de mintha nem akarna leérni a földre. Katalin az ablakon át nézte a fehér kavargást, és a saját elmosódott tükörképét a havas sötétség előtt. Arra gondolt, hogy nagyon hosszú idő után először ez az otthon csakis az övé. Minden fal, minden sarok, minden tányér.
A telefonja megcsörrent. Judit írt: „Na? Elmondta?”
Katalin megtörölte a kezét, és fél kézzel bepötyögte: „Elmondta. Én is. Beadhatod a keresetet.”
Megjelent a három kis pont. Aztán a válasz: „Végre. Büszke vagyok rád.”
Katalin félretette a mobilt. A szobában tompán puffant egy bőrönd. Ő vizet tett fel a derelyének, megsózta, és megvárta, míg forrni kezd. Aztán óvatosan, egyenként beleengedte őket a lobogó vízbe. A saját, házi, tisztességes munkáját.
Az előszobából kisvártatva Gábor hangja hallatszott:
— Elmentem. A többi cuccomért majd visszajövök.
Katalin nem válaszolt. A derelyék egymás után bukkantak fel a víz tetején, puhán ringatózva a gőzben.
Az ajtó becsapódott. A lakásban csend lett. Olyan különös csend, amelytől régen rettegett volna, most azonban majdnem zenének tűnt.
Kiszedte a derelyéket egy tányérba, tett melléjük egy kanál tejfölt, aztán leült az asztalhoz. Kezébe vette a villát. Az ablakon túl egy férfi haladt át az udvaron bőrönddel, vállát összehúzva a hóesésben. Katalin az üvegen keresztül figyelte, ahogy egykor egy másik ablakban nézte őt, abban a fényes, mézszínű világban.
Csakhogy most az üvegnek ezen az oldalán volt meleg. És ez a meleg az övé volt.
A szájához emelte a villát. A derelye forró volt és finom. Katalin mindig is tudott főzni.
Hogy mi következik ezután — a válókeresettel, a nyaralóval, ezzel a furcsa, új szabadsággal, amelyben még meg kell tanulnia létezni —, azt egyelőre nem tudta. De nem is akarta előre tudni. Huszonkét év óta először nem kellett sehová sietnie.