Csütörtökön Katalin elkéredzkedett korábban a munkahelyéről. Egy kisebb cégnél vitte a könyvelést: csendes, háttérben végzett munka volt, olyan állás, amelyben az ember ritkán kerül bárki figyelmének középpontjába. Onnan egyenesen Judithez ment.
Judit irodája a hetedik emeleten volt, hatalmas ablakokkal, amelyek mögött szinte az egész város szétterült. Amikor Katalin megérkezett, Judit már kávéval várta, az íróasztalán pedig gondosan szétterítve sorakoztak az iratok.
— Na, lássuk — mondta.
Katalin letette elé a mappát. Judit feltette a szemüvegét, és lapról lapra haladt. Nem sietett. Úgy olvasta át a papírokat, ahogy az olyan ember teszi, aki pontosan tudja, hogy egyetlen vesszőnek is súlya lehet.
— Rendben… ajándékozási szerződés… közjegyző… földhivatali bejegyzés… — mormolta maga elé. — Igen, itt a friss tulajdoni lap is. Mai állapot. Tökéletes. Katalin, ez hibátlan. Teljesen hibátlan. A lakás biztosan a tiéd. Ezt bíróság nem fogja elvenni tőled.
— És a felújítás? — Katalin elővett egy nejlon tasakot, benne a számlákkal és blokkokkal.
Judit átnézte azokat is.
— Festés, tapéta, kisebb javítások. Apróság. Erre nem lehet komoly igényt alapozni. Még ha szakértőt is kérne, az ingatlan értéke nem nőtt meg számottevően attól, hogy új tapéta került a falra. Nyugodj meg. — Levette a szemüvegét, és az asztalra tette. — Ami osztható, az a házasság alatt közösen szerzett vagyon. Mi van ilyen?
— Az autó. Az ő nevén van, de a házasság alatt vettük. Van egy kisebb megtakarítás, körülbelül egymillió-hatszázezer forint. A nyaraló anyámé volt, de az más ügy, örökség, az is az én nevemen van. Bútorok, háztartási gépek… semmiségek.
— Akkor az autó és a megtakarítás fele-fele — foglalta össze Judit. — A nyaralóhoz sem nyúlhat, mert az örökség különvagyonnak számít, ugyanúgy, mint az ajándékozással kapott lakás. Vagyis válásnál legfeljebb az autó értékének felével és nagyjából nyolcszázezer forinttal távozhat. Ennyi. Ő viszont nyilván egy belvárosi, háromszobás lakásra számít.
— Arra számít — ismételte Katalin halkan.
Judit előrehajolt.
— Mondd csak, miért nem tetted még ki? Már mindent tudsz. Második napja úgy viselkedsz otthon, mintha semmi sem történt volna.
Katalin nem válaszolt rögtön. Az ablakon túl a szürke februári várost nézte.
— Tudod, Judit — szólalt meg végül —, huszonkét éven át azt hitte rólam, hogy kényelmes vagyok. Hogy nem szólok vissza. Hogy olyan vagyok, mint valami bútordarab, csak éppen főzök is. És ha őszinte akarok lenni, sokáig én is így gondoltam magamra. Most viszont azt szeretném, ha még egy kicsit ebben a hitben maradna. Hadd legyen biztos benne, hogy mindent kitalált, mindent kiszámolt, hogy ő irányít. Hadd építgesse a terveit. Én pedig kivárok.
— Bosszút akarsz állni? — kérdezte Judit, kissé összehúzva a szemét.
— Nem — rázta meg a fejét Katalin. — Nem bosszúból csinálom. Csak egyszer az életben szeretném a magam módján intézni. Nem kapkodva, nem üvöltve, nem zokogva, hanem úgy, ahogy én döntök. Hogy később ne bánjam meg, amiért hirtelen felindulásból olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Húsz évig hallgattam. Kibírok még pár hetet. De ebből tiszta fejjel akarok kijönni.
Judit hosszasan nézte, és a tekintetében elismerés jelent meg.
— Megváltoztál.
Katalin halványan elmosolyodott.
— Nem igazán. Mindig ilyen voltam. Csak senki sem vette észre.
Ezután furcsa napok következtek. Katalin mintha két külön világban élt volna egyszerre. Az egyikben fasírtot sütött, ingeket vasalt, megkérdezte, milyen volt Gábor napja, és bólintott, amikor az azt felelte: „megy a hajtás, tudod”. A másikban iratokat gyűjtött, Judittal egyeztetett, és esténként a Polgári Törvénykönyv családjogi részeit olvasta, olyan figyelemmel, ahogy mások regényeket szoktak.
Gábor semmit sem vett észre. Teljesen elmerült az új életében. A parfümillat egyre gyakrabban tapadt rá, mind később ért haza, egyszer pedig Katalin a kabátja zsebében egy ékszerüzleti blokkot talált. Fülbevaló. Nem neki.
Visszacsúsztatta a papírt oda, ahol volt. Maradjon csak. Még egy cetli a gyűjteménybe.
Aztán Gábor elkezdte óvatosan kitapogatni a terepet.
— Kati — szólalt meg egyszer vacsora közben, miközben a villájával a krumplit piszkálta. — Mondd csak… ez a lakás ugye anyádé volt?
Katalin belül megfeszült. Hát eljött.
— Anyámé — felelte nyugodtan. — Miért?
— Csak úgy eszembe jutott. Végül is ránk hagyta, nem? Mármint kettőnkre. Húsz éve itt élünk együtt. Felújítottuk, pénzt tettünk bele.
— Anyám nekem ajándékozta — mondta Katalin, és közben vajat kent egy szelet kenyérre anélkül, hogy felnézett volna. — Még életében. Ajándékozási szerződéssel. Emlékszel, együtt mentünk a közjegyzőhöz.
— Jó, hát ajándékozás, ajándékozás — legyintett bizonytalanul Gábor. — De a valóságban mégiscsak együtt laktunk benne. Közös háztartás, közös élet. Ha úgy adódik, ez közös.
— Mit jelent az, hogy ha úgy adódik? — Katalin ekkor végre ránézett. A tekintete tiszta volt és nyugodt.
Gábor egy pillanatra zavarba jött.
— Semmit. Csak beszélgetünk. Az élet kiszámíthatatlan. Bármi történhet.
— Bármi történhet — ismételte Katalin csendesen. — Persze. Ki tudja.
Látta rajta, hogyan próbálgatja a határokat. Óvatosan, messziről kerülgette a témát, mintha már előkészítené a majdani mondatot: váljunk el. Meg volt győződve róla, hogy a lakás közös. Valaki ezt sulykolhatta belé — talán Nikolett, talán valamelyik „joghoz értő” haverja. Ő pedig hitt benne, mert kényelmes volt hinnie.
Katalin egyetlen mondattal szétzúzhatta volna ezt a bizonyosságot. De nem tette. Csak felállt, összeszedte a tányérokat, és elmosolyodott.
— Elmosogatok — mondta. — Te csak pihenj. Biztos elfáradtál a munkában.
Gábor utána nézett, és az arcán megint átsuhant valami. Ugyanaz a halvány árnyék, mint azon az éjszakán. Még nem felismerés volt. Inkább annak előjele.
A következő csütörtökön Katalin ismét Juditnál ült.
— Minden készen áll — mondta Judit, és elé tolta az újabb iratokkal kiegészített mappát. — A keresetlevelet összeállítottam vázlatban. Amikor úgy döntesz, hogy beadod, csak szólsz, véglegesítem, és mehet. Benne van a közös vagyon megosztása, a lakást különvagyonként tüntettem fel, az ajándékozási szerződés csatolva. Nem nagyon lesz mozgástere. Persze beszélni beszélhet, de eredménye nem lesz.
Katalin lapozgatta a dokumentumokat.
— És ha ő adja be előbb?
— Akkor beadja. A végeredmény ugyanaz. A lakás mindenképpen a tiéd. Akármit csinál, ezen nem fog változtatni. — Judit elhallgatott egy pillanatra. — Mikor mondod el neki?
Katalin becsukta a mappát.
— Hamarosan — felelte. — Érzem, hogy már nem bírja sokáig. El fogja árulni magát. Kiforr benne, aztán előáll vele. Akkor.
És pontosan így történt.
Szombat este volt. Katalin a konyhában állt a tűzhely mellett, ezúttal házi derelyét készített: a tésztát nyújtotta, pohárral köröket szaggatott, a tölteléket kanalazta. A húsdaráló halkan nyikorgott az asztal szélén. Gábor határozott léptekkel lépett be, leült, majd dobolni kezdett az ujjaival az asztallapon.
— Kati. Beszélnünk kell.
Katalin nem fordult meg. Folytatta a tészta összehajtását.
— Mondjad.
— Én… szóval… ez így nem mehet tovább. Sokat gondolkodtam. Mi már idegenek vagyunk egymásnak. Te is látod. Úgy élünk, mint két lakótárs.
— Látom — válaszolta Katalin egyenletes hangon, miközben összenyomta a derelye szélét.
— El akarok válni — bökte ki Gábor. — Sajnálom. De találkoztam valakivel. Szeretem. Igazán. Te jó ember vagy, csak… ez már nem az én életem. Régóta nem.
Katalin letette a poharat. A kötényébe törölte a kezét, aztán lassan felé fordult.
— Rendben — mondta.
Gábor pislogott. Sírásra készült, szemrehányásra, kiabálásra, arra, hogy Katalin azt kérdezi: hogyan tehetted ezt velem. Ehelyett csak annyit kapott: rendben.
— Hogy érted, hogy rendben?
— Úgy, ahogy mondtam. Elválunk. Nem ellenzem.
— Akkor… — Gábor egy pillanatra elvesztette a fonalat, de gyorsan összeszedte magát. — Akkor csináljuk normálisan. Felnőtt módjára. Osszuk el, amink van. Az autót megtartanám, én használom. A megtakarítás fele-fele. A lakást pedig… — itt megtorpant. — A lakást eladjuk, és megfelezzük a pénzt. Vagy kifizetem neked a részedet, én pedig itt maradok. Neked egyedül felesleges egy háromszobás lakás, én meg addig bérelek valahol egy szobát, aztán majd meglátom.
Katalin csak nézte, és nem szólt. Sokáig hallgatott. Olyan sokáig, hogy Gábor feszengeni kezdett.
— Most mit hallgatsz? — emelte fel a hangját. — Teljesen korrekt ajánlatot tettem. Törvény szerint is így van. A lakás fele a tiéd, fele az enyém, húsz évig együtt éltünk, minden közös, így jár.