A vagyonmegosztásnál ezt egyáltalán nem veszik közös szerzeménynek. Gábornak jogilag nincs hozzá köze.
– És mi van akkor, ha azt állítja, hogy ő is beletett? Hogy ő csinálta a felújítást, meg ilyenek?
Judit halkan felhorkant, inkább már nevetésféle volt, csak visszafogta.
– Van egy apró csavar, igen. Ha valaki bizonyítani tudja, hogy közös pénzből, vagy a saját munkájával az ingatlan értéke látványosan megnőtt, akkor elvileg megpróbálhatja azt mondani, hogy valamilyen részben közös vagyonná vált. De itt a hangsúly azon van, hogy látványosan. Egy tisztasági festés, új tapéta vagy laminált padló nem ez a kategória. Komoly, értéknövelő beruházás kellene: teljes körű felújítás, átalakítás, engedélyes munkák, számlák, vállalkozói szerződések, szakértői vélemény. Nálatok volt ilyen?
Katalin elgondolkodott.
– Nem. Inkább csak rendbe tettük. Tapéta, padló, új konyhabútor. De többnyire én fizettem. Nekem bejelentett fizetésem volt, kártyával vásároltam, a számlák is az én nevemen vannak. Ő készpénzzel intézett ezt-azt, de semmit nem tett el.
– Akkor sok sikert neki – mondta Judit, és most már tényleg majdnem elnevette magát. – Nem fogja tudni bizonyítani. A lakás a tiéd, az első téglától az utolsóig. Amit közösen szereztetek, azon lehet osztozkodni: autó, megtakarítás, bármi, ami tényleg közös. De a fedél a fejed fölött a te különvagyonod. Viszont figyelj rám: szedd össze az összes papírt. Az ajándékozási szerződést, kérj friss tulajdoni lapot az ingatlan-nyilvántartásból, és ha megvannak a felújítási számlák, azokat is tedd mellé. És bármit tol eléd aláírásra, nem írod alá. Érted? Semmit.
– Értem – felelte Katalin halkan. – Köszönöm, Judit.
– Kati… – Judit egy pillanatra elhallgatott. – Te hogy vagy? Úgy igazán.
– Megvagyok – Katalin a serpenyőben kihűlő fasírtokra nézett. – Tudod, furcsa, de mintha könnyebb lenne. Mintha évek óta lábujjhegyen jártam volna, és most először tehetném le rendesen a talpam.
Letette a telefont, aztán még sokáig ült a sötét konyhában. Nem sírt. A könnyek akkor jönnek, amikor az ember még reménykedik valamiben. Ő már nem reménykedett. Ő gondolkodott.
Gábor fél tizenkettő körül ért haza. Katalin hallotta, ahogy az előszobában matat, elejti a kulcsait, aztán káromkodik egyet. A konyhába idegen parfüm illata úszott be: nehéz, édeskés, teljesen más, mint amit ő valaha használt.
– Te még fent vagy? – Gábor benézett, és meglátta az asztalnál. – Mit ülsz itt vaksötétben, mint valami kísértet?
– Gondolkodom – mondta Katalin.
– Ugyan min kell neked gondolkodni? – horkant fel, majd kinyitotta a hűtőt, és kivett egy üveg ásványvizet. – Fasírtot sütöttél?
– A tűzhelyen van. Melegítsd meg.
Gábor felemelte a fedőt, kivett egy darabot, és beleharapott.
– Hm. Na, legalább ehhez értesz.
Katalin csak nézte. A férfit, akivel az élete felét leélte, és most egyszerre meghökkent azon, mennyi mindent nem vett észre eddig. Ahogy állva eszik, morzsákat potyogtatva. Ahogy úgy beszél hozzá, hogy közben rá sem néz. Ahogy abba a félmondatba, hogy „legalább ehhez”, valahogy belefér huszonkét év.
– Gábor – szólalt meg végül. – Mi újság a munkahelyeden?
– Semmi különös – válaszolta tele szájjal. – Hajtom a mókuskereket.
– Az a fontos ügyfél volt ma? Az ingatlanos projekt miatt?
– Mi? – Egy másodpercre megakadt. – Ja. Igen. Jó üzletnek néz ki. Már majdnem sínen van.
– Ügyes vagy – bólintott Katalin. – Te aztán tudsz dolgozni.
Volt valami a hangjában, amitől Gábor hátrafordult. Úgy nézett rá, ahogy talán az elmúlt egy évben összesen sem.
– Mi van veled ma? Olyan… más vagy.
– Milyen?
– Túl nyugodt.
– Én mindig nyugodt vagyok – mosolyodott el Katalin. – Te mondod folyton, nem? Ülök a tűzhely mellett, elégedett vagyok az életemmel. Sorozat meg serpenyő.
Gábor kezében megállt a fasírt. Csak egy villanásra, de Katalin észrevette. A férje nem volt ostoba. Csak túlságosan biztos volt magában.
– Ezt most mire mondod? – kérdezte lassan.
– Semmire – Katalin felállt, és kivette a kezéből a tányért. – Menj aludni. Késő van.
Gábor még egy darabig állt ott, a hátát nézve, aztán legyintett, és bement a hálóba. Tíz perc múlva már átszűrődött az ajtón a horkolása. Nyugodt, zavartalan horkolás volt. Olyan emberé, aki meg van győződve róla, hogy mindent kézben tart. Aki szerint „száz százalék, hogy jár a fele”.
Katalin elmosta a tányért, letörölte az asztalt, a kötényt visszaakasztotta a kampóra. Aztán átment a kis szobába, amit ők dolgozószobának hívtak, bár legfeljebb jóindulattal lehetett annak nevezni: inkább raktár volt egy számítógéppel. Kihúzta az íróasztal alsó fiókját, és elővette a mappát. Vastag, kartonfedelű dosszié volt, gumival átkötve. Az anyjáé.
Minden benne volt. Az ajándékozási szerződés, már kissé megsárgult papíron, közjegyzői pecséttel. A régi tulajdoni igazolás, rózsaszínes nyomtatványon. Korábbi tulajdoni lapok, amelyeket Katalin pár évente megszokásból lekért, még abból az időből maradt beidegződésként, amikor másféle munkát végzett. A felújítás számlái külön lefűzve, szépen, átlátszó tasakban. Nyugták, befizetési igazolások. Minden.
Kiterítette a papírokat az asztalra, és hosszú ideig csak nézte őket. Odakint tovább hullott a hó.
Eszébe jutott, mit mondott neki egyszer az anyja: „Katikám, ezt a lakást a te nevedre íratom. Csakis a tiédre. Férfiak jönnek-mennek, de fedélnek mindig kell lennie a fejed fölött. Jegyezd meg: a papír erősebb, mint a szerelem. A szerelem elmúlhat, a papír megmarad.”
Katalin akkor megsértődött. Gábor miatt. Azért, mert úgy érezte, az anyja nem bízik benne. Vitatkozott vele, bizonygatta, hogy náluk ez más, ők örökre együtt maradnak. Az anyja csak csóválta a fejét: „Adja Isten, kislányom. De a mappát őrizd meg.”
Húsz évig feküdt az a dosszié a fiókban. Most pedig hirtelen értelmet nyert.
Katalin lefotózta a dokumentumokat a telefonjával, és elküldte Juditnak. Üzenetet is írt mellé: „Ez minden, ami nálam van. Holnap kérek friss tulajdoni lapot. Mikor tudnánk találkozni?”
Judit egy percen belül válaszolt, pedig már jócskán elmúlt éjfél: „Okos vagy. Csütörtök délután gyere be hozzám. Hozd az eredetiket is. És tarts ki, barátnőm. Sokkal erősebb vagy, mint ő gondolja.”
Katalin visszatette a mappát a fiókba, de már nem kötötte át a gumival. Maradjon csak kéznél.
A dolgozószoba kanapéján feküdt le. Nem kívánkozott a hálóba, Gábor mellé, aki odabent gondtalanul horkolt. A plafont bámulta, és már nem azon járt az esze, mit hallott, hanem azon, hogyan tovább.
Az, hogy elválnak, nem volt kérdés. De miként? Odamenjen hozzá, és közölje: „Mindent tudok”? Túl egyszerű volna. Gábor kimagyarázná, összehordana mindenfélét, talán térdre esne, vagy épp ellenkezőleg, elővenné a legdurvább oldalát. Katalin mindkét változatát jól ismerte. Nem. Nem szabad elsietni.
Gábor azt hiszi, minden a markában van. Hát higgye csak. Tervezgessen Nikolettel, nézegesse, hová költöznek majd „nyárra”. Közben Katalin csendben, feltűnés nélkül összegyűjti a papírjait, tanácsot kér, mindent szabályosan előkészít. És amikor a férje előáll azzal, hogy „válunk, a lakást felezzük”, ő majd leteszi elé a friss tulajdoni lapot. Nyugodtan. Aztán csak ennyit mond: olvasd el.
A sötétben halványan elmosolyodott.
Reggel minden ugyanúgy zajlott, mint máskor. Katalin kelt fel elsőként, vizet forralt, szendvicseket készített. Gábor álmosan, gyűrötten botorkált ki.
– Kérsz kávét? – kérdezte Katalin.
– Aha – leült, és végigdörzsölte az arcát. – Figyelj, ma este megint későn jövök. Meló.
– Rendben – Katalin letette elé a csészét. – Ügyfél?
– Ügyfél.
– Akkor dolgozz csak. Jó dolog az.
Gábor oldalra sandított rá, de Katalin már a tűzhely felé fordult, olyan rendíthetetlen nyugalommal, mint mindig. A megszokott feleség. A serpenyő mellett álló, jelentéktelen háziasszony.
Gábor megitta a kávét, megszokásból, gépiesen arcon csókolta, majd elment. Az ajtó becsapódott mögötte. Katalin még állt egy pillanatig, amerre eltűnt, aztán kézfejével letörölte az arcát.
Elővette a telefonját, megnyitotta az ügyfélkapus felületet, és lekért egy friss tulajdoni lapot aznapra. Kifizette a díjat. Néhány órával később megérkezett az elektronikus aláírással ellátott dokumentum. Tulajdonos: Katalin. Egyedüli tulajdonos. Tehermentes.
Kinyomtatta a régi nyomtatón, majd betette a mappába, legfelülre, első lapnak.