Katalin soha nem vett előre darált húst a boltban. Nem bízott azokban a műanyag tálcákban: ki tudja, keményítővel tömték-e tele, vagy valami más olcsó vacakot kevertek bele. Ő szerette látni, mi kerül az ételbe. Egy darab marhahús, mellé egy zsírosabb sertésszelet, langyos tejbe áztatott fehér kenyér, meg egy fej vöröshagyma, amelytől hangosabban könnyezett a vágódeszka fölött, mint bármelyik televíziós melodrámán. A húsdaráló még az édesanyjáé volt: nehéz, öntöttvas szerkezet, fényesre kopott karral, amelyet száz meg száz hasonló este csiszolt simára. Ha tekerni kezdte, a gép panaszosan nyikorgott, mintha morogna, de a dolgát mindig becsülettel elvégezte.
Odakint apró februári hó szitált. Nem is igazán hullott, inkább ott lebegett a lámpák fényében, akár a rajzó muslicák. Az ablakpárkány alatt a radiátor időnként kattanva megmozdult. Katalin megsózta a masszát, borsot szórt bele, ráütött egy tojást, aztán sokáig gyúrta, közben újra meg újra a tál aljához csapkodta a tenyerével. Így tanította az anyja: ettől lesz a fasírt könnyű és omlós, nem pedig gumis.
A telefon halkan megcsörrent az asztalon. Gábor írt.
„Később érek haza. Ügyféllel vagyok egy helyszínen, fontos üzlet. Ne várj meg a vacsorával, egyél nyugodtan.”
Katalin a kötényébe törölte a kezét, és visszaüzent.
„Fasírtot sütök. Hagyok neked a serpenyőben, majd megmelegíted. Szeretlek.”
Válasz nem jött. Az utóbbi hónapokban Gábor amúgy is egyre szűkszavúbb lett. Hol elfoglalt volt, hol úton, hol csak annyit írt: „majd elmondom”. Régebben Katalin ezen órákig rágódott volna, mostanra azonban megszokta. Huszonkét év együttélés után az ember már nem ijed meg minden hallgatástól. Vagy épp ellenkezőleg: másképp kezd félni tőle, lassan, alattomosan, szinte észrevétlenül.
Az első adag húspogácsát a forró serpenyőbe tette. Az olaj sziszegve fröccsent fel, és megégette a csuklóját. Katalin felszisszent, a hideg víz alá dugta a kezét, és ebben a pillanatban különös gondolat villant át rajta: ez az egész lakás, ez a konyha, ez a régi öntöttvas daráló mind rajta áll. Az ő kezein, az ő estéin, az ő fasírtjain, amelyeket már rég nem dicsér meg senki; egyszerűen megeszik őket, aztán mennek tovább.
Körülbelül egy óra múlva Mónika telefonált. Régen a szomszédja volt, most pedig afféle társa a kis vállalkozásban: ketten szállítottak házi süteményeket megrendelésre a belvárosi irodákba.
– Katikám, ments meg, kérlek – hadarta Mónika. – Nálam maradt egy doboz ekler, az ügyfél meg nyolcra várja a Váci úti irodaházban. A kocsim persze nem indul, itt állok, mint egy szerencsétlen. El tudnál ugrani érte? Tőled nincs több negyedóránál.
– Jaj, persze, hogy elmegyek – felelte Katalin, és már oldotta is le magáról a kötényt. – Hová kell vinni?
– Az „Aranyhíd” irodaházba, földszint, ott van az a nagy ablakos kávézó. Keresd Erikát a recepción, ő átveszi. Mindjárt átküldöm a címet.
Katalin elzárta a tűzhelyet, fedőt tett a fasírtokra, felkapta a kabátját. Mónika a szomszéd udvaron túl lakott, így előbb átvette tőle a dobozt, aztán autóba ült. A fényszórók előtt a hópelyhek úgy kavarogtak, mintha éltek volna.
Az „Aranyhíd” irodaház saroképület volt, csupa üveg és hideg csillogás, de a földszinti kávézó belülről meleg, mézszínű fényben úszott. Katalin leparkolt, magához vette a süteményes dobozt, és a kirakat mellett elindult a bejárat felé.
Aztán megtorpant.
Az ablak mögött, közvetlenül az üveg mellett álló asztalnál Gábor ült. Az ő Gábora. Abban a szürke pulóverben, amelyet Katalin vett neki újévre. Vele szemben egy fiatal nő ült, harminc körüli lehetett, simára fésült világos hajjal és bordó ruhában. Gábor beszélt hozzá, nevetett, a keze pedig a nő kezén pihent. Aztán felemelte, és végigsimított az arcán. Pont azzal a mozdulattal, amellyel valamikor régen, mintha ezer éve lett volna, Katalin arcát is simogatta.
Az ekleres doboz hirtelen elviselhetetlenül nehéznek tűnt.
Katalin mozdulatlanul állt. Ő kint volt a sötétben, a hóesésben, ők pedig bent ültek a fényben, akár két alak egy akváriumban, és nem vették észre. Az ablak résnyire nyitva maradt, talán szellőztetés miatt, ezért a hangok foszlányokban kiszűrődtek: zene, pohárcsörrenés, tányérok nesze, és Gábor könnyed, elégedett hangja.
– Ugyan már – mondta éppen. – Semmit sem sejt.
– És ha mégis rájön? – kérdezte a nő, kissé elkényeztetett vállrándítással.
– Mit csinálna? – Gábor felhorkant. – Az én kis dagadt feleségem otthon fasírtot formáz. Ott ül a tűzhely mellett, és meg van elégedve az életével. Egy sorozat meg egy serpenyő kell neki, ennyi az egész boldogsága.
A nő felnevetett. Gábor vele nevetett.
– Te gonosz vagy – nyújtotta el a nő, de a hangjában semmi szemrehányás nem volt.
– Nem gonosz, csak őszinte – vont vállat Gábor. – Húsz évig tűrtem. Meghízott, elanyásodott, semmi érdekes nincs benne. Aztán jöttél te.
Katalin állt tovább, és már azt sem érezte, ahogy a hó a hajára hullik, majd elolvad. Belül mintha kiürült volna minden. Csend lett benne, dermedt és mély, mint egy szobában, ahonnan az utolsó bútort is kivitték.
Azt hitte, a fájdalom fogja mellbe vágni. De nem az történt.
– És a lakással mi lesz? – kérdezte a nő, miután kortyolt a poharából. – Megígérted, hogy nyárra összeköltözünk.
– Megoldjuk, Nikolett, megoldjuk – dőlt hátra Gábor a széken. – Háromszobás lakás a belvárosban, gyakorlatilag a miénk. Elválok, a fele törvény szerint az enyém, de lehet, hogy még több is. Katalinnak odadobok valami kis kárpótlást, egy szobácskát a város szélén, ott majd sütheti tovább a fasírtjait. Ő nem fog ellenkezni. Sír egy sort, aztán aláír mindent.
– Biztos, hogy jár neked a fele?
– Száz százalék. Házasság alatt szerzett vagyon. Húsz év házasság után minden feleződik. Beszéltem jogászokkal.
Katalin lassan kifújta a levegőt.
Most már értette, mi az, ami igazán megütötte.
Nem a „dagadt feleség”. Az csak sértés volt, levegőbe dobott mocskos szó. Hanem a lakás. Az anyja lakása.
Az a bizonyos belvárosi, háromszobás otthon, amelyet az édesanyja halála előtt három évvel ajándékozási szerződéssel íratott Katalin nevére. Akkor mindent szabályosan intéztek: ügyvéd előtt írták alá, Katalin vitte be az iratokat a földhivatalba, és ő vette át a tulajdoni lapot is, amelyen világosan, fekete-fehéren ez állt: tulajdonos Katalin, egyedül. Ajándék. Márpedig amit az ember házasság alatt ajándékként kap, az nem közös vagyon. Nem osztható. Az az övé, kizárólag az övé.
Gábor ezt vagy elfelejtette, vagy soha nem is érdekelte igazán. Hiszen ő „jogászokat hallgatott”. Arra azonban nem gondolt, hogy megkérdezze a feleségét, aki húsz éven át pontosan ilyen iratokkal dolgozott, és akinek a szekrényében ott lapult egy dosszié minden tulajdoni lappal és szerződéssel. Minek is kérdezte volna meg? Hiszen csak a dagadt asszony. Fasírtot gyúr.
Katalin megfordult, és visszament az autóhoz. Lassan lépkedett, nyugodtan, mintha semmi különös nem történt volna. A kávézó ajtajánál egy pincérnő utolérte.
– Elnézést, az ekler miatt jött? Erikának hozta?
– Igen – nyújtotta át Katalin a dobozt. – Tessék. Jó étvágyat hozzá.
Aztán beszállt a kocsiba, és elhajtott.
Otthon sült hagyma és fasírt illata fogadta. Katalin levette a kabátját, kezet mosott, majd valami teljesen értelmetlen mozdulattal megigazította a konyharuhát a kampón. A tűzhelyhez lépett, felemelte a fedőt. A fasírtok kihűltek, de szépek voltak: egyformák, pirosra sültek, étvágygerjesztők. Leült az asztalhoz, és kézzel felvett egyet. Hidegen ette meg. Finom volt. Ő igenis tudott főzni, bármit mondott is Gábor.
Ezután elővette a telefonját, és felhívott valakit.
– Judit, szia. Nem zavarlak ilyen későn? – A hangja meglepően egyenletesen csengett.
– Kati? Mi történt, hogy ilyenkor keresel? Baj van? – Judit régi barátnője volt, egy jogi irodában dolgozott, főleg ingatlanügyekkel foglalkoztak.
– Van – mondta Katalin, és halványan, keserűen elmosolyodott. – De nem egészen olyan, amire gondolsz. Tanács kellene. Válásról. Meg a lakásról.
– Rendben – Judit hangja azonnal tárgyilagosabbá vált. – Mondd el pontosan.
– Anyám lakása. Ajándékozási szerződéssel került a nevemre, már a házasság alatt. Egyedüli tulajdonos én vagyok, a tulajdoni lap nálam van. A férjem azt hiszi, váláskor jár neki a fele. Ugye ez nem így van?
– Egyáltalán nem így van – felelte Judit határozottan. – Az ajándékba kapott vagyon annak a különvagyona, aki kapta.