— Szétveretétek más lakását! — folytatta rekedten, a dühtől eltorzult arccal. — A részeg bandád miatt elment a feleségem! Te meg itt fekszel, és ásványvizet követelsz? Kelj fel, és takarítsd el magad után ezt a förtelmet!
— Mi a fenéért üvöltözöl velem? — Petra egyetlen pillanat alatt levetkőzte a nyafogó, sajnáltatós hangját, és felpattant ülő helyzetbe a kanapén. Az arca megkeményedett, a szája undok grimaszba rándult; előbújt belőle az a közönséges, pimasz természet, amelyet Anna már az első naptól látott benne. — Én a testvéred vagyok, ha elfelejtetted volna! Te magad mondogattad, hogy az a boszorka nem érdemel meg téged, hogy mániákusan ragaszkodik a rongyaihoz meg a rendjéhez! Most meg hirtelen én lettem minden baj okozója? Menj a fenébe, testvérkém! Holnap felhívom anyát, és elmesélem neki, hogyan bánsz velem!
András mozdulatlanná dermedt. Mintha valami láthatatlan kéz abban a másodpercben rántotta volna le a szeméről azt a fátylat, amelyet a családi elfogultság szőtt köré. Már nem egy „szegény, túlterhelt egyetemista lányt” látott maga előtt, akinek nehéz időszaka van, hanem egy elkényeztetett, önző nőt, akit sem Anna, sem ő maga nem érdekelt igazán. Petra egyszerűen kényelmes fedezéknek használta őt, ingyenes menedéknek, szolgáltatásnak, pajzsnak minden következmény ellen. És ő ezért a nőért tette tönkre a házasságát.
Reszkető kézzel nyúlt a zsebébe. Előhúzta a telefonját, a kontaktok között kikereste Anna számát, majd megnyomta a hívás gombot. A hosszú, egyhangú búgások nyomasztóan verődtek vissza a lakás üres, felforgatott tereiben. Végtelennek tűntek, és kegyetlenebbül hasítottak a fülébe, mint bármilyen kiabálás.
A szállodai szoba tökéletes csendjében a telefon röviden megremegett az éjjeliszekrényen. A kijelző hideg fénye kékes derengéssel töltötte meg a félhomályt. Anna elszakította tekintetét az ablakon túl vibráló éjszakai város fényeitől, és rápillantott a képernyőre. A kijelzőn az a szó jelent meg, amelyet fájdalmasan jól ismert: „Férjem”.
Egy nappal korábban még biztosan összeszorult volna a szíve ettől. Vajon mit felejtett el megvenni? Kivel veszett össze megint? Melyik rokont kell most azonnal megmenteni, elszállásolni vagy megetetni? Most azonban nem mozdult meg benne semmi. Nem érzett kárörömöt. Nem szakadt rá vágyakozás. Még az sem támadt fel benne, hogy végre a fejéhez vágja mindazt, amit évek óta nyelt le némán. Csak egy sima, jeges, gyógyító üresség maradt.
Lassan a készülék felé nyúlt. Két határozott érintéssel feketelistára tette a számot, majd repülő üzemmódba kapcsolta a telefont. Nem lesznek éjszakai hisztériák. Nem hallgat végig elkésett bocsánatkéréseket, üres fogadkozásokat, könnyes ígéreteket. Ez az előadás végérvényesen véget ért.
— A hívott fél jelenleg nem elérhető, kérjük, hagyjon üzenetet… — szólalt meg a vonal túlsó végén a gépies, érzelem nélküli hang.
András számára úgy hatott, mintha egy bíró kalapácsa csapódott volna le.
Lassan leengedte a kezét. A telefon kicsúszott erőtlen, izzadt ujjai közül, és tompa koppanással esett a sörrel összekent parkettára. Petra még mindig a tönkretett kanapén ült, túlméretezett pólójában összefont karral, de zavaros tekintetében már megjelent valami rideg felismerés. A megszokott családi forgatókönyv, amelyben ő panaszkodik, a többiek pedig azonnal köré rendeződnek, most súlyos hibát jelzett.
— Hívd csak anyucit, Petra — mondta András halkan, élettelen, idegen hangon, mintha nem is a saját torkából beszélne. A tekintete átsiklott a lányon, mintha üvegből lenne. — Most azonnal vedd elő a telefonod, és meséld el neki, mennyire bántanak itt téged. Csak egy apróságot ne felejts el hozzátenni: holnap napnyugtáig mindketten az utcán leszünk a bőröndjeinkkel együtt.
— Hogy érted, hogy az utcán? — Petra bizonytalanul pislogott. A pökhendi álarcán mély repedés futott végig. — Hiszen mindig azt ordítottad, hogy ez közös lakás! Hogy te is csináltad a felújítást, hogy minden fele-fele!
— Azt ordítottam, amiben hinni akartam — felelte András keserű, szakadozott nevetéssel. Ez a nevetés úgy torzította el az arcát, mintha egyetlen éjszaka alatt tíz évet öregedett volna. — Mert nem akartam teljes senkinek látszani a te „művelt” ivócimboráid előtt. De az igazság az, hogy a lakás teljes egészében az övé. Az utolsó szögig, az utolsó szegélylécig. Házassági szerződésünk van, méghozzá nagyon szigorú. Én magam írtam alá büszkén az esküvő előtt, amikor még a nemes, önzetlen lovagot játszottam. És ha holnap estig nem vakít itt minden úgy, mint amikor átvette, akkor anyagi kár miatt beperel minket, és földönfutóvá tesz. Hidd el, Annának van pénze a város legjobb ügyvédeire.
— Csak blöfföl! — visította Petra, de a hangja már nem volt magabiztos. Elcsuklott, és tisztán kihallatszott belőle az igazi rémület. — Csak fel akarja verni az árát, ennyi az egész!
— Nem, Petra. Én voltam az, aki egész nyomorult életében blöffölt — mondta András.
Lehajolt, felvette a földről Anna eldobott sárga gumikesztyűit, és erővel a húga felé hajította. A nedves kesztyűk cuppanva csapódtak Petra ölébe.
— Úgyhogy emeld fel a hátsódat. Fogd a vödröt, a kefét, és menj, kapard le a hányásodat a csempéről. Én addig albérletet keresek. A legolcsóbb, legszánalmasabb lyukat a külvárosban abból a pár forintból, ami még a fizetési kártyámon maradt. És imádkozz, hogy legalább a kaucióra elég legyen.
Másnap reggel metszően tiszta és hideg volt. Anna pontosan hétkor ébredt, pedig ébresztőt sem állított be. Hosszú évek óta először nem sajgott a feje az állott, cigarettaszagú levegőtől, és nem húzta vissza az ágyba az a ragacsos, lomha fáradtság, amely máskor az alvás után is rajta maradt. A csend körülölelte, nem kellett senki után poharakat szednie, senki kérdéseire válaszolnia, senki hangulatához alkalmazkodnia.
Ráérősen lezuhanyozott, forró reggelit rendelt a szobába, majd hófehér köntösben leült a fotelbe. Erős, illatos kávét kortyolt, miközben figyelte, ahogy a reggeli nap első sugarai megcsillannak a magas irodaházak üvegfelületein. Pontban kilenckor felnyitotta a laptopját, előkereste az ügyvédje számát, és hívást indított.
— Gábor úr, jó reggelt — szólalt meg frissen, határozottan, üzletiesen. — Igen, személyes ügyben keresem. Szeretném azonnal elindítani a válási eljárást. Pontosan, a lehető leggyorsabban. Vagyonjogi vita nem várható, a házassági szerződésünk teljes mértékben érvényes. Emellett szükségem lenne egy megbízható zárszervizre is. Ma este hét után minden zárat ki kell cserélni a lakásomban. A címet mindjárt átküldöm üzenetben.
Ugyanebben az időben a város másik végén lévő lakásban fojtogató, reménytelen légkör uralkodott. A levegőt verejték, vegyszerek és olcsó tisztítószerek szaga töltötte be. András vörös, gyulladt szemmel, az alváshiánytól szürkén térdelt a világos parkettán. Az ujjbütykei több helyen felszakadtak, miközben kétségbeesetten próbálta maró folttisztítóval eltüntetni a vörösbor mélyen beszívódott nyomát a fában.
A szomszédos szobában Petra dühös könnyeket maszatolt szét sápadt arcán a szappanhabbal együtt, és hisztérikus mozdulatokkal súrolta a szegélyléceket. A lakásban sűrű, szemcsípő klórszag kavargott, keveredve a legolcsóbb fenyőillatú légfrissítő émelyítő párájával. Mindez azonban nem tudta elfedni azt a tömény kilátástalanságot, amely minden sarokból áradt. Az előszobában, a bejárati ajtó mellett két hatalmas kockás szatyor és egy kopott, régi bőrönd húzódott meg árván egymás mellett. Ez volt mindaz, amit András öt év házasság után magáénak mondhatott.
Nagy nehezen felállt. A lába remegett a kimerültségtől, izmai ólomsúlyként húzták lefelé. A folyosó falára nézett, arra a helyre, ahol előző nap még az egyetlen esküvői fényképük lógott ezüstszínű keretben. Anna már este magával vitte. Utána csupán egy csupasz fémszög maradt, és a tapétán egy halvány, tiszta négyszög, amely megmutatta, hol nem érte a falat az évek pora.
Ahogy András ezt az üres foltot bámulta, a veszteség teljes súlya végre nemcsak gondolatként, hanem testi fájdalomként is ránehezedett. Olyan erővel szorult össze a mellkasa, mintha belülről markolná meg valaki. Nem pusztán egy kényelmes lakást veszített el. Nem csak a meleg vacsorákat, a rendezett otthont, a tiszta ágyneműt, az időben kifizetett számlákat és azt az életet, amelyet természetesnek vett. Saját kezével tiporta szét azt a nőt, aki minden hibája ellenére szerette őt, és aki nap mint nap emberré tette. Nem azzá a jelentéktelen, kiégett alakgá, akivé most a saját gyávasága és önzése formálta.
Este Anna egy taxi hátsó üléséről szállt ki annak a ragyogó üzleti központnak a bejáratánál, ahol az irodája működött. Hibátlan szabású, kávébarna kosztümöt viselt, könnyű sminkje elfedte az előző este nyomait, a tekintetében pedig nyugodt, megingathatatlan bizonyosság ült. Nem diadalmas volt, nem bosszúvágyó. Egyszerűen olyan embernek látszott, aki végre visszavette a saját élete feletti irányítást.
A táskájában halkan jelzett a telefon. Rövid üzenet érkezett Gábor úrtól. Az ügyvéd tömören beszámolt róla, hogy a kulcsokat megbízható futár vette át, az új zárak a helyükre kerültek, a lakást pedig teljesen kiürítették az illetéktelen ott-tartózkodóktól.
Anna egy pillanatra megállt a járdán. Mélyen beszívta a hűvös esti levegőt, és hagyta, hogy átjárja a mellkasát. Aztán könnyedén, őszintén elmosolyodott a saját gondolataira. Megigazította a vállán a táskáját, és gyors, biztos léptekkel elindult a forgóajtók felé.
Az élete azon a szerencsétlen estén egyáltalán nem omlott össze. Épp ellenkezőleg: akkor kezdődött el igazán. Tisztán, szabadon, és ami a legfontosabb — mostantól kizárólag az övé volt.