— A húgod idehozott a lakásunkba valami alakokat, és tivornyát csapott, amíg mi nem voltunk itthon! Nálam ez volt az utolsó csepp! Elvettem tőle a kulcsokat, és kidobtam innen! Keressen magának másik helyet a dorbézoláshoz! Ha most akár egy szóval is védeni mered, beadom a válókeresetet! — ordította Nóra, miközben a nappaliban uralkodó pusztításra mutatott.
András a küszöbön dermedt meg. A jobb lábáról még a cipőt sem húzta le, amikor a nehéz bőr aktatáska kicsúszott elgyengült ujjai közül, és tompa puffanással a koszos előszobacsempén landolt. Tekintete ide-oda cikázott a helyiségen, mintha az agya képtelen volna egyszerre befogadni a katasztrófa egészét. A lakás, amelyet Nóra mindig patikatisztaságban tartott, most inkább emlékeztetett egy olcsó pályaudvari lebujra, ahol egy hétig megállás nélkül mulattak lecsúszott idegenek. A levegőben sűrű, szinte tapintható bűz terjengett: megsavanyodott sör, állott alkohol, makacs cigarettafüst és mosdatlan testek szaga keveredett egymással. A világos laminált padlón ragacsos, ismeretlen eredetű tócsák csillogtak, amelyeket szürke hamu, széttaposott chipsmorzsa és napraforgómaghéj borított be.
A drága, világos kanapé, amelyet alig néhány hónapja vásároltak, zsíros foltokkal volt tele, és cigarettacsikkek hevertek rajta; a hívatlan vendégek lustán közvetlenül a karfán nyomhatták el őket. A szőnyegen fekete, kiégett lyukak tátongtak. A tévé mellett felborult hamutartó hevert, tartalma egyenletes, szürkés rétegben fedte be az elektronikai eszközöket. Az üveg dohányzóasztalon üres üvegek tornyosultak, mellettük paradicsomlé maradékával koszolt műanyag poharak és összegyűrt szalvéták sorakoztak.
— Egy nappal korábban jöttem haza a kiküldetésből — Nóra hangja hidegen, fémesen hasított bele a lakás nehéz levegőjébe. — Nem telefonáltam előre. Gondoltam, a kislány tanul a vizsgáira, nem zavarom. Felérek az emeletre, és mit látok? A bejárati ajtónk résnyire nyitva. Bárki besétálhatott volna. Benyomom az ajtót, belépek, és ez az állatkert fogad. A mi kanapénkon egy nagydarab fickó hortyogott, a sáros sportcipőjét sem vette le. A konyhában két másik alak egyenesen az üvegből vedelte a vodkát, a nyitott ablaknál cigarettáztak, és úgy röhögtek, mintha egy kocsmában lennének. A te drága húgocskád pedig, aki könyörgött, hogy hadd lakhasson nálunk a vizsgaidőszak alatt, mert csendre és nyugalomra van szüksége, egy negyedik pojáca nyakában lógott, és alig tudta forgatni a nyelvét. Megállni sem bírt a lábán. Csak bámult rám azokkal a zavaros szemeivel, és idétlenül vihogott.
András elfintorodott, mintha csak most térne magához a bénultságból. Lerángatta magáról a kabátját, hanyagul az aktatáskára dobta, majd végre a cipőjét is lerúgta. Bizonytalanul tett egy lépést a szoba felé, de a zoknija talpa undorító cuppanással tapadt a padlóhoz.
— Nóra, várj már — ráncolta össze a homlokát András, és viszolyogva nézte a zoknijára ragadt, szétázott ételdarabot. — Miféle férfiak? Miféle ivászat? Dóra a vizsgáira készült. Tegnap este még felhívott, azt mondta, nyakig ül a jegyzetekben. Lehet, hogy az évfolyamtársai ugrottak be segíteni neki az anyagban.
— Évfolyamtársak? — Nóra rövid, ugatásszerű nevetést hallatott, amelyben nyoma sem volt jókedvnek. — Ezek a te „évfolyamtársaid” úgy néztek ki, mintha éppen most engedték volna ki őket a börtönből. Az egyik legalább harmincötnek látszott, szétivott fejjel, az ujjpercein sittes tetoválásokkal. Szerinted szilárdságtant vitattak meg itt? Mondok még jobbat: amikor benéztem a hálószobánkba, a mi ágyunkon üres sörös palackok, mocskos zoknik és szétszórt dohány hevert. Két nap alatt disznóólat csináltak az otthonunkból.
Nóra közelebb lépett a férjéhez. Minden mozdulata kemény és kimért volt, mintha szavak nélkül is ítéletet hirdetne, és láthatóan ügyet sem vetett arra, hogy a cipője alatt ropog a szemét.
— Nem kezdtem velük udvariaskodni, és nem faggattam őket, kik ők és honnan jöttek. Bementem a konyhába, felkaptam a nehéz fémserpenyőt, és közöltem, hogy ha egy percen belül nem takarodnak el innen, akkor az üres fejüket fogom vele beverni. A húgod közben próbált valamit makogni, játszotta a sértettet, részeg nyelvvel követelte, hogy tiszteljem a vendégeit. Én kihúztam a pulóvere zsebéből a kulcsaimat, megragadtam a gallérjánál, és kilöktem a lépcsőházba a cimborái után. Zokniban és kinyúlt pólóban. Még azt sem engedtem, hogy felvegye a cipőjét. Egyszerűen kitoltam azt a részeg kis rongyot a küszöbön, miközben a kabátját próbálta magára rángatni.
András arca egy pillanat alatt elsápadt, majd ugyanilyen gyorsan sötétvörösre váltott. A tönkretett bútorok látványa, az alkoholtól tocsogó padló, a füstszagú falak mintha egyáltalán nem érintették volna meg. Minden indulata, minden felháborodása Nóra utolsó mondatára összpontosult. Látványosan átlépett egy üres üveget, és fenyegetően közelebb nyomult a feleségéhez.
— Még gyerek, hibázott! — bömbölte András, miközben fröcsögött a nyála, és dühösen hadonászott. — Igen, elrontotta. Igen, idehozott valakiket, nem gondolkodott. De ez akkor sem ok arra, hogy a saját húgomat kirakd a lépcsőházba! Nem volt jogod éjszaka kidobni őt! Te önző vagy, csak a padlóid tisztasága érdekel, nem az emberek! Október van, kutya hideg odakint! Hová menjen éjjel egy idegen városban?
— Őszintén? Egyáltalán nem érdekel, hová megy — vágta rá Nóra, és egyetlen millimétert sem hátrált. — A pályaudvarra, a kollégiumba, a lecsúszott haverjai pincéjébe, ahová akar. Ez kizárólag az ő gondja. Miattad engedtem be ide, mert hetekig rágtad a fülem azzal, hogy szegény egyetemista lány nem tud tanulni a hangos lakótársaitól. Megesküdött, hogy reggeltől estig a könyveket bújja majd. Ehhez képest kuplerájt csinált a lakásunkból, ahová most undorodom belépni.
András ökölbe szorította a kezét, hangosan, nehézkesen vette a levegőt. Vad tekintete a feleségéről a szétvert nappalira ugrott, aztán vissza, mintha kétségbeesetten keresne valami érvet a saját álláspontja mellett. A kár mértékét azonban makacsul nem volt hajlandó tudomásul venni.
— Te egyáltalán felfogod, mit műveltél? — sziszegte, miközben újra Nóra felé lépett. — Kiraktál egy lányt pénz nélkül, meleg ruha nélkül, iratok nélkül! És ha baja esik? Ha ezek a fickók zaklatni kezdik a lépcsőházban? Használtad te az eszed, amikor kilökted az ajtón? Ő a családom!
— A családod jelenleg valószínűleg a lépcsőházban ácsorog, és arra vár, hogy te szaladj utána orrot törölgetni — felelte Nóra jéghidegen, karba tett kézzel. — Nem kisgyerek. Tizenkilenc éves. Tökéletesen tudja, hogyan kell üveget bontani, férfiakat behurcolni más otthonába, és telefonon hazudni a bátyjának a jegyzetekről. Úgyhogy kímélj meg a megható előadástól a húgod nehéz sorsáról. Ha ennyire védeni akarod, tessék, mehetsz utána. Az ajtó arra van.
— Teljesen megőrültél ezekkel az ultimátumokkal? — morogta András, és még egyet lépett előre, közben gusztustalan loccsanással egy ragacsos alkoholfoltba taposott. — Mi ez az egész cirkusz? Egy kupac szemét és pár folt a kanapén? Holnap reggel kihívunk egy takarítócéget, kipucolják a te drágalátos lakásodat, ragyogni fog, mint újkorában, aztán megint rohangálhatsz a felmosóddal, és fújhatod a porszemeket. De valakit kitenni a hideg betonra, az tiszta aljasság, Nóra! Ő a vérem, egy egyetemista lány, te meg úgy viselkedsz, mint valami érzéketlen, takarításmániás gép!
— Egy kupac szemét? — Nóra mérgezett mosollyal nézett rá, de az arca egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy elveszítené az önuralmát. Nem kezdett visszaordítani. A hangja ijesztően nyugodt és egyenletes maradt, ami Andrást láthatóan még jobban feldühítette. — Gyere csak, András. Ha a rokoni szeretet hirtelen megvakított, tartok neked egy külön bejáratú tárlatvezetést ebben a városi szemétteleppé alakított lakásban. Kövess. Maradhatsz cipőben is, ennél rosszabbat már úgysem tudsz tenni.
Nóra élesen sarkon fordult, és a fürdőszobával egybenyitott mellékhelyiség felé indult. András dühösen szuszogva, az orra alatt káromkodva cammogott utána, útközben talpával összeroppantva egy üres műanyag poharat. Amint odaértek a nyitott fürdőajtóhoz, tömény, gyomorforgató szag csapta meg őket: savanyú gyomortartalom, félig emésztett étel és olcsó szeszek párlatszerű bűze keveredett a párás levegőben.
— Nézd meg alaposan — mutatott Nóra undorodva, tökéletes manikűrös ujjával a mosdókagyló irányába. — A te tizenkilenc éves kislányod, aki nyilván a vastag tankönyvek olvasásától merült ki ennyire, telehányta nekünk a mosdót és a tükröt. A fehér frottírtörölközőim most a vizes járólapon hevernek, és a barna csíkokból ítélve ezekkel próbálták feltörölni azt a mocskot. A vécécsésze pedig csordultig tele van csikkekkel és mindenféle undorító cafatokkal.