A szája sarkában mégis ott bujkált egy alig észrevehető mosoly. Mert aki más pénztárcájából akar fényűző ünnepséget rendezni, annak számolnia kell vele, hogy a döntő pillanatban tokhal helyett legfeljebb tőkehal jut.
Persze ezzel még nem ért véget a történet. Hátravolt az étterem.
Nagyjából egy óra múlva újabb értesítés villant fel a telefonomon. Elutasított tranzakció. „Imperial” étterem. Összeg: 300 000 forint.
Mária ezúttal már nem telefonált. Nem volt miből kifizetnie a különbözetet, a büszkesége pedig végül erősebbnek bizonyult a kétségbeesésénél.
A foglaló odaveszett. Az étterem szigorú lemondási feltételei szerint egy fillért sem kapott vissza.
Két nap maradt a születésnapi ünnepségig, így Mária kénytelen volt sebtében végighívogatni a vendégeket, és közölni velük, hogy a nagyvilági vacsora helyett mégis a nyaralóban lesz a családi összejövetel. Az ennivalót pedig a saját, féltve őrzött megtakarításaiból kellett megvennie, amit szemmel láthatóan úgy élt meg, mintha minden egyes forintot a húsából tépnének ki.
Az „Imperial” elegáns terme helyett végül a verandán gyűlt össze a társaság. Kristálycsillárok helyett egyszerű kerti égők világítottak, amelyek körül júliusi molylepkék keringtek kitartóan.
A kifinomult fogások helyét pedig átvette a takarékos családi lakomák komor, jól ismert klasszikusa.
Márkkal pontosan érkeztünk. Átadtuk az ajándékot, a robotporszívót rejtő dobozt, majd feltűnés nélkül leültünk az asztal szélére.
Mária az asztalfőn trónolt. A régi bordó ruháját viselte, mert Dóra, miután elapadtak a külső pénzforrások, nemcsak magának nem vett új öltözéket, hanem az anyjának sem volt hajlandó kölcsönt adni.
A sógornőm egész este savanyú arccal ült, és a villájával turkált a tányérjában. Anya és lánya kapcsolata azon a bizonyos pillanaton repedt meg igazán, amikor Dóra a halpiaci kasszánál egyszerűen kereket oldott.
De az egész estében mégis a menü volt a legszebb.
Végignéztem az asztalon.
Egy tál nyári melegtől kissé megrogyott ráksaláta. Vastag szeletekre vágott szalámi. Tavaly eltett savanyított patisszon, amelyet minden bizonnyal az utolsó pillanatban kapartak elő a pince mélyéről. Forrón gőzölgő, olajtól csillogó házi fasírtok, amelyeknek legalább a fele kenyérből állhatott.
Sehol egy tokhal. Sehol egy kanál kaviár.
Mária gyászos arccal rágcsált egy teljesen hétköznapi sült csirkecombot. Igyekezett egyenes háttal ülni, és még a kisujját is finoman eltartotta, de a kezében lévő csirkecsont könyörtelenül szétzúzta az előkelő dáma gondosan felépített látszatát.
– Milyen remek ez a csirke, Mária – mondtam jó hangosan, hogy az asztalnál mindenki hallja, miközben elégedetten roppantottam el egy kovászos uborkát. – Szinte elolvad az ember szájában.
Az anyósom olyan pillantást vetett rám, mintha helyben hamuvá akarna égetni.
– Igyekeztem – morogta kelletlenül, anélkül hogy rám nézett volna.
– És a hal hol van? – kérdezte ártatlanul Erzsébet néni, Mária unokatestvére, aki Pécsről érkezett. – Mária, hát telefonon hetekig mást sem hallottam tőled, csak azt a híres tokhalat! Direkt nem is reggeliztem rendesen, hogy maradjon hely.
Az asztal fölött egy csapásra csend lett. Mindenki a tányérjába meredt. Dóra lesütötte a szemét. Márk a markába köhintött, hogy elrejtse a nevetését.
Mária arca mélyvörösre váltott. A nagy gonddal felhúzott homlokzat éppen a Pécsről érkezett rokonok szeme láttára omlott össze.
– A tokhal… – nyelt egyet görcsösen. – A tokhal mostanában már nem is divatos. Nehéz étel. Ilyen hőségben az orvosok kifejezetten ellenzik. Nálunk ma diétás menü van. Egészséges táplálkozás!
– Úgy? – húzta el csalódottan a száját Erzsébet néni, miközben egy jókora szalonnadarabot tűzött a villájára. – Hát akkor legyen diéta. Pedig azt hittem, ma igazán nagyot fogunk dőzsölni.
Ekkor közelebb hajoltam Máriához.
– Mária – suttogtam a lehető legkedvesebb mosollyal. – Vissza tudná adni a kártyámat? Holnap be kell fizetnem a rezsit, és még mindig magánál van.
Az anyósom mozdulatlanná dermedt. Olyan fintor torzította el az arcát, mint akinek éppen egy légy pottyant a méregdrága pezsgőjébe.
Szó nélkül kinyitotta a táskáját, remegő ujjakkal előhalászta a komoly fekete bankkártyámat, majd az asztalra dobta. Pont egy tál mellé esett, amelyen magányosan hevert egy félig lerágott csirkeváz.
– Tessék, vidd – vetette oda ingerülten. – Úgysem ér semmit.
– Hogyne érne – feleltem, miközben óvatosan felvettem a kártyát, megtöröltem egy szalvétával, és visszacsúsztattam a pénztárcámba.
Aztán jóleső nyugalommal ránéztem, és hozzátettem:
– Nagyon is sokat ért. Segített mindannyiunknak megérteni, hogy a családi nagylelkűség pontosan ott ér véget, ahol a saját megtakarítások kezdődnek. És valljuk be, ez a tanulság nekünk igazán nem került sokba.
Mária attól a naptól kezdve soha többé nem kért tőlem pénzt. Még kölcsönbe sem. Úgy látszik, annak az emléke, ahogy ott állt a kifizetetlen halak halma fölött, erősebbnek bizonyult a természetes arcátlanságánál.
Tokhalat pedig azóta nálunk csak én készítek. Márknak, ünnepnapokon, kizárólag a saját pénzemből. Mert jó hal mellé nem illik más pénztárcáját tálalni.