…hogy ők maguk állják a lakomát, tőled pedig csak egy kis rásegítést kért. Úgy negyvenezer forintot foglalóra, meg néhány apróságra.
Erre már nem bírtam visszatartani a nevetést.
Az a szakadék, ami Mária fiának előadott meséje és a valós igényei között tátongott, egyszerűen lenyűgöző volt.
– Márk, édesanyád a mi pénzünkből akart olyan fogadást rendezni, mintha legalább egy nagykövetségi díszvacsoráról lenne szó – mondtam, és finoman megpaskoltam a férjem kezét. – De ne aggódj. A kártya nála van. Vásároljon csak bátran, amit jónak lát.
Márk hosszan a szemembe nézett, aztán nagyot sóhajtott, és némán bólintott.
A jubileumi ünnepségig már csak két nap maradt. Elérkezett az a pont, amikor be kellett fizetni az étteremnek a nagyobbik részt, és át kellett venni a híres, „ranghoz illő” tokhalat attól a bizonyos prémium tengeriáru-beszállítótól.
Mária már reggel felhívott. A hangja tárgyilagos volt, száraz és tele azzal a fensőbbséggel, amelyet ilyenkor különösen szeretett magára ölteni.
– Anna, Dórával most indulunk a piacra. Elhozzuk a halat, a kaviárt és a házi húst. Utána megyünk az Imperialba, rendezni a bankett maradékát. Vedd le azokat a nevetséges korlátozásokat a kártyáról. Nagyobb összeg lesz.
– Természetesen, anya – feleltem készséges, derűs hangon. – A limiteket levettem. A kártya teljes egészében az önök rendelkezésére áll. Jó vásárlást!
És valóban beléptem a banki alkalmazásba, majd minden költési korlátot megszüntettem.
Ezután visszautaltam a számláról hatezer-nyolcszáz forintot, és pontosan háromezer-négyszáz forintot hagytam a kártyán. Nagyjából annyit, amennyiből kijön két kiló krumpli meg egy csokor kapor.
Márk ebédszünetben beugrott értem.
Egy kis kávézóban ültünk az irodámmal szemben, próbáltunk elmenekülni a nyári forróság elől. Én jeges limonádét kortyolgattam, közben újra meg újra rápillantottam az órámra.
A tanulságos kis történetünk végjátéka vészesen közeledett.
Pont 12:45-kor felvillant a telefonom.
Banki értesítés érkezett: „Sikertelen tranzakció. Fedezethiány. Tengeri Gyöngy gourmet piac. Összeg: 129 600 Ft.”
Márkkal egymásra néztünk. A díszes tokhal látványosan leúszott a horogról.
Egyetlen másodperccel később meg is szólalt a telefon. Kihangosítottam.
– Anna!!! – süvített Mária felháborodott hangja a vonal túlsó végéről, a háttérben tömegzajjal és nagy hűtőpultok tompa zúgásával. – Mi folyik itt?! Miért utasította el?!
– Mária? Mi történt? – kérdeztem, és annyi aggodalmat csempésztem a hangomba, amennyit csak bírtam.
– Nem megy át a kártya! – rikácsolta hisztérikusan az anyósom. – Itt van előttem a hal! A kaviár! A füstölt különlegességek! Mögöttem sor áll, mindenki engem néz! Az eladó már mérges! Csinálj valamit!
Magam elé képzeltem a jelenetet: elegáns gourmet piac, a hőség elől menekülő, világos lenruhás, jómódú vásárlóközönség, jéggel teli pultok, rajtuk uralkodói méltósággal heverő halak.
És Mária, aki vörös fejjel, felháborodástól remegve csapkodja a fekete műanyag kártyát a terminálhoz.
– Anya – szólalt meg Márk nyugodtan, de jól hallhatóan, közelebb hajolva a telefon mikrofonjához. – Mégis mit veszel százhuszonkilencezer forintért?
A vonal túlsó végén egy pillanatra mély, döbbent csend lett. Csak a pénztárgépek pittyegése hallatszott. Anyósom nyilvánvalóan egyáltalán nem számított arra, hogy a fia hangját fogja meghallani.
– Márk? Te nem üzleti úton vagy? – kérdezte zavartan.
– Már visszajöttem – válaszolta a férjem keményen. – Szóval, anya, miféle vásárlás ez? Nekem azt mondtad, negyvenezer forintra van szükséged foglalóra meg néhány apróságra.
– Én… mi… hát ez a családnak lesz! A jubileumra! – kezdett kapkodni Mária, miközben a királynői tartása szemmel láthatóan darabokra hullott.
Egyre gyorsabban beszélt, szinte lenyelte a szavakat.
– Ez státuszhal! Tokhal! Mit mondok majd az embereknek?! Márk, azonnal utalj pénzt! Dóra, vedd már elő a pénztárcádat, ne állj itt, mint egy szobor!
A háttérben Dóra vékony, sértődött hangja csendült fel:
– Nekem nincs! Azt hittem, Anna fizet!
Aztán sietős cipősarkak kopogása hallatszott, mintha valaki épp távolodni próbálna a pénztártól.
Szinte láttam magam előtt Dórát, ahogy hátrál a kasszától, mint egy rémült remet Rák, amely kétségbeesetten keres egy üres kagylóhéjat, hogy elbújjon a kegyetlen valóság elől.
– Márk! – kiáltotta Mária a telefonba. – Fizesd ki!
– Anya, Annával már vettünk neked ajándékba egy jó robotporszívót – mondta Márk határozottan. – A jubileumodra szánt keretünket ezzel elköltöttük. A rangos bankettjeidet innentől finanszírozd magad.
– De én nem úgy készültem, hogy a saját megtakarításaimhoz kell nyúlnom! Most nincs is ennyi pénz a kártyámon! – fakadt ki Mária kétségbeesetten.
– Akkor, anyuka – kapcsolódtam be bársonyos hangon –, tegye szépen vissza a tokhalat a jégre. Vegyen inkább alaszkai tőkehalat. Az is nagyon finom, ha jó bundában sütik ki.
Kortyoltam egyet a limonádémból.
– Egyébként a kártyán van háromezer-négyszáz forint. Pár kilóra éppen elég lehet.
– Maguk… maguk gúnyt űznek belőlem! Hallani sem akarok magukról! – vágta oda Mária dühösen, majd megszakította a hívást.
Márkkal hátradőltünk a székeinken.
A férjem lassan megrázta a fejét, de láttam rajta, hogy a helyzet abszurditása már az ő komolyságát is kikezdte.