és kiemelt belőle egy apró üveg, pimaszul drága pástétomot.
– Átutalod majd nekem? Vagy inkább anyu kártyájával fizessünk?
– Anyu kártyájával, Dóra. Természetesen mindent anyu kártyájával – feleltem, majd elővettem a táskámból egy fekete borítékot, és ünnepélyes mozdulattal Mária kezébe adtam.
Az anyósom olyan sebességgel kapott rá a bankkártyára, ahogy egy kiéhezett sirály csap le a turista kezéből kiesett sült krumplira. A tekintete egy pillanatra ragadozószerűen felvillant.
– A PIN-kód a születési évem – közöltem kedves mosollyal. – Használja nyugodtan, anya. Ne vonjon meg magától semmit.
– Aranyból van a szíved, Annácskám – dalolta elérzékenyülve Mária, miközben a kártyát eltüntette hatalmas bőrtáskájának feneketlen mélyén. – Holnap Dórikával rögtön elmegyünk, befizetjük az előleget az étteremben. A halat is megrendelem. Minden első osztályú lesz, ne aggódj!
Aztán távoztak, maguk után hagyva a nehéz, édeskés parfümfelhőt.
Ráfordítottam a zárat, töltöttem magamnak egy pohár hideg almalevet, majd megnyitottam a telefonomon a banki alkalmazást.
Kezdődhetett az előadás.
Másnap reggel éppen egy értekezleten ültem. A telefonom kijelzővel felfelé feküdt az asztalon, és egyszer csak diszkréten felvillant.
Banki értesítés: „Sikertelen tranzakció. Beállított limit túllépve. Elit Szépségszalon. Összeg: 48 000 Ft.”
Halkan felhorkantam. Úgy tűnt, Dórika úgy gondolta, a jubileumi ünnepségre való felkészülést a frizurával és a sminkkel illik kezdeni.
Egy perccel később újra felvillant a kijelző.
Banki értesítés: „Sikertelen tranzakció. Limit túllépve. Milánói Szezonok butik. Összeg: 182 000 Ft.”
Ruha. Micsoda meglepetés.
Tíz perc sem telt el, amikor a készülék rezegni kezdett. Bejövő hívás. A kijelzőn ez állt: „Mária”.
Bocsánatot kértem a kollégáimtól, kiléptem a folyosóra, és fogadtam a hívást.
– Anna! – anyósom hangja úgy csattant fel a telefonban, hogy kis híján megrepedt tőle a hangszóró. – Mi van ezzel a kártyával?! Itt állunk a bevásárlóközpontban a pénztárnál, mint két koldus!
Vett egy levegőt, aztán még hangosabban folytatta:
– A pénztáros sajnálkozva bámul minket! Nem működik a kártya!
– Hogyhogy nem működik? – adtam elő a teljes rémületet. – Mária, csak nem vásárolni próbáltak vele?
– Dórának egy ruhát! Nekem meg cipőt! – vágta rá, és ezzel egy pillanat alatt elárulta magát. – Meg beugrottunk a szalonba is.
A rokoni nagylelkűséget valamiért mindig mások pénztárcájának mélységében mérik.
– Jaj, anyukám – mondtam olyan türelemmel, mintha egy különösen makacs gyereknek magyaráznám az egyszeregyet. – Ez a bank biztonsági rendszere. Biztosan nem tudott róla.
Szándékosan tartottam egy rövid szünetet.
– Csalás elleni védelem van beállítva a kártyán. Ha a rendszer szokatlan költést érzékel – például butikban vagy szépségszalonban –, azonnal visszautasítja a gyanús fizetést, nehogy illetéktelenek lenyúlják a pénzemet. Hiszen önök azt mondták, hogy éttermi előlegre és a halra kell, nem?
A vonal túlsó végén sűrű, ragacsos csend támadt.
Szinte hallottam, ahogy Mária lázasan próbálja összeilleszteni a saját hazugságát az én állítólagos naivitásommal.
– Igen… igen, persze – préselte ki végül. – Mi csak… gondoltuk, összekötjük a dolgokat.
– Semmiképp! – vágtam rá szigorúan. – A banki algoritmusokat nem lehet átverni. Csak élelmiszert vegyenek, és a bankett költségeit rendezzék. Erre van beállítva a rendszer.
Letettem, és alig bírtam visszafojtani a nevetést.
Egy órával később újabb értesítés érkezett: terhelés 40 000 Ft. „Imperial” étterem. Az előleg sikeresen kifizetve.
A terv hibátlanul működött.
Pár órával ezután a házunk melletti kisboltban történt egy 1800 forintos vásárlás. A tétellistából ítélve vettek egy kenyeret, tejet, és nagy valószínűséggel macskagyökeret is.
Este Márk hazaért az üzleti útjáról.
A férjem alapvetően jó ember volt: műszaki gondolkodású, betonbiztos logikával megáldott férfi. Csakhogy a családi intrikák területén rendszerint lassabban kapcsolt, mint egy régi számítógép.
Éppen vacsorát tettem elé – egy tányér hűs, házi uborkalevest –, amikor óvatosan megszólalt:
– Anna, anya hívott. Azt panaszolta, hogy valami hibás kártyát adtál neki. Azt mondta, Dórával nagyon kínos helyzetbe kerültek.
Leültem vele szemben, a könyökömet az asztalra tettem, és megtámasztottam az államat.
– Márk, anyád azért kérte a kártyát, hogy előleget fizessen az étteremben, meg megrendelje a halat az évfordulóra. Ehhez képest megpróbáltak nagyjából 240 000 forintot elkölteni ruhára, cipőre és szépségszalonra.
Nyugodtan a szemébe néztem.
– Én csak bekapcsoltam egy szigorú pénzügyi ellenőrzést. Pontosabban: védelmet a túlságosan találékony rokonok ellen.
Márk nem szólt semmit.
Az arcán látszott, hogy életében először az anyja előadása látványosan nem találkozik a tényekkel. Összeráncolta a homlokát, letette a kanalát, de nem kezdett vitatkozni. Inkább belemerült valami nehéz, kellemetlen gondolatba.
– Várj csak – mondta végül lassan. – Anya nekem egészen másképp adta elő a történetet.