– Add ide a bankkártyádat, majd én leveszem róla, amennyi kell – jelentette ki az anyósom, miközben gondosan megtörölte a száját az én vászonszalvétámmal.
– Te úgyis mindig rohansz, nekem meg készülnöm kell a születésnapi ünnepségre. Étterem, menü, ruha, minden. Én már nem vagyok abban a korban, hogy ezeket a modern utalásokat tanulgassam. Kártyával fizetni sokkal egyszerűbb.
Olyan hétköznapi természetességgel mondta ezt, mintha csak a sótartót kérné, nem pedig a családi kasszánk kulcsát.
Máriának különleges adottsága volt: más pénzét úgy tudta követelni, mint egy koronás fő, aki kegyesen megengedi az alattvalóinak, hogy kifizessék a palotája felújítását.
Lassan letettem az asztalra a forró gyógyteás bögrémet.
A konyhában frissen sült, pirosra pirult palacsinta illata keveredett az éppen elkészült, nyári eperlekvár édes gőzével, de az étvágyam abban a pillanatban nyomtalanul eltűnt.
– A kártyámat? – kérdeztem vissza, és szinte élveztem, milyen vakmerően korcsolyázik ez az asszony a türelmem vékony jegén. – A fizetéses kártyámat?
– Hát kiét? – csodálkozott el őszintén, miközben villájával kiválasztotta a legszebben megsült palacsintát, és bőkezűen belemártotta a sűrű, házi tejfölbe.
– Márk, az én fiam, most kiküldetésben van, ott is vannak kiadásai. Nálad meg úgyis csak áll a pénz a számlán. Nem vagyunk idegenek egymásnak, Annácska! Egy kerek évforduló szent dolog.
Lenyelte a falatot, aztán még hozzátette:
– Ráadásul tokhalat is rendelnem kell. Érted, rendes, rangos tokhalat. Sült tokhal nélkül hatvanötödik születésnapot tartani nevetséges. Az nem ünnep, hanem bohózat.
Tokhal. Szóval erről fúj a szél.
Mária szókincsében ez a szó mindig akkor bukkant fel, amikor távoli rokonok előtt kellett eljátszani a nagyasszonyt. Ez a „rangos hal” számára nagyjából ugyanazt jelentette, mint másnak a jogar és az országalma.
Ránéztem az anyósomra. A tekintetében a zavar legkisebb árnyéka sem látszott.
A családi kötelesség különös valuta: tőled veszik fel, de valamiért a kamatot is te fizeted utána.
– Rendben, Mária – mondtam szelíden, és még mosolyogtam is hozzá. – Megkapja a kártyát. Holnap odaadom.
Ha abban a percben a férjem belép a konyhába, valószínűleg azonnal elővette volna a vészhelyzeti bőröndöt, mert pontosan tudta: az én „szelíd” mosolyom rendszerint kisebb családi vihar előjele.
Csakhogy Márk éppen úton volt, Mária pedig semmit sem sejtett. Győzedelmesen biccentett, és már nyúlt is a következő palacsintáért.
A tervem azalatt a három másodperc alatt született meg, amíg ő rágott.
Másnap bementem a bankba.
Most pedig, kedveseim, elárulok egy hasznos titkot, amelynek minden férjes asszony eszköztárában ott kellene lennie.
A mobilalkalmazásban nyitottam egy külön számlát, és igényeltem hozzá egy azonnali, név nélküli kártyát: fekete volt, komolynak látszott, és ami a legfontosabb, teljesen ártalmatlan maradt a valódi családi költségvetésünkre nézve.
A trükk lényege egyszerű. Az appban szigorú vásárlási limitet állítasz be, letiltod a készpénzfelvételt, kizárod az internetes fizetéseket, és közben minden egyes mozdulatot látsz.
Így a kamasz nem vesz titokban elektromos cigarettát, a pofátlan rokonság pedig nem vásárol magának nyári leárazáson nercbundát a te pénzedből. Tökéletes nevelési segédeszköz.
Erre a számlára pontosan ötvenkétezer forintot tettem. Negyvenezret az Imperial étterem foglalójára, ahogy az anyósom kérte. A maradék tizenkétezret pedig azokra a bizonyos képzeletbeli szalvétákra meg egyéb apróságokra.
Este Mária nem egyedül állított be hozzám.
Az előszobában megjelent a sógornőm is. Dóra, a harmincéves „lány, aki még keresi önmagát” – többnyire a kanapén és mások pénztárcájában –, úgy libbent be a lakásba, mintha a hőség elől menekülne, közben a kezével legyezte magát, és szigorú ellenőr módjára végigmérte a teret.
– Szia, Anna! – csicseregte, lerúgta a szandálját, és már indult is egyenesen a hűtő felé. – Anya mondta, hogy te finanszírozod az ünnepségünket. Milyen nemes tőled! Kinéztem magamnak egy ruhát anya születésnapjára. Csak száznyolcvanezer forint.
Benézett a hűtő polcaira, majd könnyedén hozzátette:
– Márk és a te költségvetésetekhez képest aprópénz, nem igaz? Mégsem állhatok tavalyi rongyokban egy ilyen rangos tokhal mellett.
Összefontam a karomat a mellkasom előtt, és figyeltem ezt a magabiztos otthonosságot.
Dóra olyan könnyedén méricskélte mások jövedelmét, mintha ő maga dolgozott volna meg érte. A léptékek közti különbség egészen lenyűgöző volt. Egy ember, akinek az év legnagyobb teljesítménye az volt, hogy időben befizette a streaming-előfizetését, most úgy rendelkezett volna a pénzemmel, mint egy pénzügyminiszter.
– Száznyolcvanezer – ismételtem meg halkan. – Valóban, szinte semmiség.
– Ugye? Én is pontosan ezt mondom! – derült fel Dóra, és közben teljes természetességgel benyúlt a hűtőmbe.