— …a mentősök jöttek ki hozzá! — ordította tovább, miközben szobáról szobára követett. — Börtönbe akarsz juttatni minket? Teljesen megőrültél, te nyomorult? Minek kellett ez az egész? Egy család voltunk! Én szerettelek!
— Nem engem szerettél, hanem a pénzemet — feleltem halkan, és közben a papírjaimat egy dossziéba rendeztem. — A jövedelmemet, a kapcsolataimat, azt a kényelmet, amit mellettem megkaptál. Ma az asztalnál te magad mondtad ki, hogy pénzért és státuszért voltál velem. A hangfelvétel majd szépen alátámasztja.
— Töröld ki azt a felvételt, és én visszavonom a rendőrségi feljelentést — hadarta. Feljelentésről beszélt, pedig én akkor még be sem adtam. Csakhogy ezt ő nem tudhatta.
— Ezen már nem tudsz javítani, Péter. A pénz eltűnt, a bűncselekmény megtörtént. Menj, és pakold össze a holmidat. A lakást valószínűleg megtarthatod, de a részemet bíróságon fogom kiverni belőled. Az első befizetést én adtam.
Péter valami állati hangot hallatott. A következő pillanatban felkapta a nappali asztalán álló laptopomat, és teljes erőből a padlóhoz vágta. Éles reccsenés hasított a levegőbe, a kijelző elsötétült. Vége volt. A gépen három nagy munkám tervei voltak, mindegyik határidő előtt egy héttel.
— Tessék! — üvöltötte diadalmasan. — Most már dolgozni sem fogsz, te féreg. Mehetsz vissza a szüleid nyakára, ahová mindig is való voltál.
Én nem kiabáltam. Csak felemeltem a telefonomat, és tárcsáztam a 112-t. Nyugodt hangon elmondtam a diszpécsernek, hogy a férjem szándékosan megrongálta a vagyontárgyamat, tönkretette a munkaeszközömet, és ezzel jelentős kárt okozott a vállalkozásomnak. A címet lassan, érthetően diktáltam be. Péter arca szinte azonnal elsápadt.
— Rendőrt hívsz? Egy vacak laptop miatt?
— Idegen vagyontárgy szándékos megrongálása, jelentős károkozással — idéztem Katalintól tanult, száraz pontossággal. — Rongálás, akár két évig terjedő szabadságvesztés. És ha alaposabban megnézik, még a jogszerű vállalkozói tevékenység akadályozása is felmerülhet. Gratulálok, drágám, szépen gyűjtögeted magadnak a tételeket.
Nekem ugrott, hogy kicsavarja a kezemből a telefont. Hátraléptem, és bekapcsoltam a kihangosítót. A vonal túlsó végén mindent hallottak. Tíz percen belül két rendőr állt az előszobában. Pétert bevitték, hogy nyilatkozatot tegyen. Én pedig megírtam a feljelentést a közös számláról eltulajdonított pénz és a laptop megsemmisítése miatt. Katalin ekkorra már elektronikus beadványt is küldött az illetékes kapitányságra: csatolta a feljelentésem másolatát, valamint a bizonyítékokat. A gépezet elindult, és többé nem lehetett kézzel megállítani.
A következő három nap Péter családja számára pokollá változott. Erzsébet először a kapcsolatait próbálta mozgósítani. Valami ismerős alezredes megkísérelte nyomás alá helyezni az ügyintézőt, de Katalin személyesen felhívta, és finoman emlékeztette egy régi ügyre, amelyben tanúként szerepelt, ő pedig annak idején megmentette attól, hogy gyanúsított legyen belőle. Az alezredes nagyon gyorsan eltűnt a színről.
Péter apja is megjelent nálam az albérletben — addigra már elköltöztem. Egy csokor virágot szorongatott, a másik kezében boríték volt. Könyörgött, hogy bocsássak meg a feleségének, vonjak vissza mindent, ígérte, hogy az összes kárt megtérítik, sőt még azon felül is fizetnek.
— Visszaadjuk mind a nyolcszázezer forintot — mondta majdnem sírva. — A laptop árát is rendezzük. Csak vond vissza a feljelentést. Péter hadd legyen szabadlábon, legalább lakhelyelhagyási tilalom mellett. Nem bűnöző ő, csak ostoba.
Ránéztem, és egyszerre éreztem sajnálatot meg undort.
— A fia ellopta a közös pénzünket. A felesége azt követelte, hogy írassam át rá a vállalkozásomat. Mindannyian fejőstehénnek néztek. Most pedig idejönnek könyörögni. Nem. Nem fogom visszavonni a feljelentést. Dolgozzon csak a hatóság.
Másnap maga Erzsébet hívott fel. A hangja megtört volt, sírt, szipogott, mintha ő lett volna az áldozat.
— Annácska, engedd el Pétert. Mindent visszaadok. Kifizetem az éttermet, megtérítem, amit elvettünk, a laptopot is pótoljuk. Ha akarod, még a lakást is rád íratjuk. Csak szüntesd meg ezt a büntetőügyet. A fiam élete tönkremegy, a botrányod miatt már a munkahelyéről is kirúgták.
— Ön válással és adósságcsapdával fenyegetett — válaszoltam jéghidegen. — Önök ellopták a pénzemet, és megsemmisítették a munkaeszközömet. Nekem maga senkim. Térden csúszni fog, Erzsébet, de nem előttem. A törvény előtt.
Letettem. Nehéz volt a mellkasom, mégis furcsa tisztaság áradt szét bennem. Fájt, de ez már nem a megalázott ember fájdalma volt, hanem a szabadulásé.
Egy hónappal később megtartották a tárgyalást. Pétert lopás miatt felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, és kötelezték az eltulajdonított összeg, valamint a laptop értékének megtérítésére. A hangfelvételen rögzített zsarolási kísérletet külön eljárásban kezdték vizsgálni, ám Erzsébet és Júlia ellen végül egyelőre nem jutott vádemelésig az ügy: időben egyezséget kötöttek, és jelentős kártérítést fizettek nekem, csak hogy a felvétel ne váljon egy újabb büntetőeljárás alapjává. Katalin mesterien alkudozott a nevemben. Visszakaptam a pénzemet, ezen felül erkölcsi kártérítést is.
A lakás kérdése bonyolultabb volt, de sikerült bizonyítanom, hogy az önerőt én fizettem. A bíróság elismerte a tulajdoni hányadomat, Pétert pedig arra kötelezte, hogy részletekben fizesse ki nekem annak értékét. A házasságunkból többé semmi nem tartott vissza. Beadtam a válókeresetet, és egy hónap múlva kimondták a válást.
Az albérletemben ültem, papírpohárból ittam a teát, és a tiszta ablakon át néztem, ahogy a nap lassan lebukik a háztetők mögött. Megcsörrent a telefonom. Katalin volt az.
— Anna, gondolkodtam valamin — kezdte könnyed hangon. — Mi lenne, ha Erzsébet ellen viszontkeresetet adnánk be rágalmazás miatt? Van egy nyilatkozatom a szomszédaidtól. Azt terjesztette rólad, hogy tolvaj vagy. Ebből még külön sérelemdíjat is ki lehet hozni, jó hírnév megsértése miatt.
Elmosolyodtam, és kortyoltam egyet a teából.
— Csináljuk, Katalin. Még csak most melegedtem bele.