Hanem arra, hogy a talaj kicsússzon a lábuk alól. Olyan leckére, amely után épeszű ember többé nem meri veled ugyanezt megtenni. Csapdát állítunk nekik. Felhívod az anyósodat, és bocsánatot kérsz tőle. Síró, megtört hangon. Azt mondod, hibáztál, elragadtattad magad, és hajlandó vagy tárgyalni. Ők jelöljék ki a találkozó helyét. Ott pedig mindent mondjanak ki nyíltan: mit akarnak tőled, milyen feltételekkel, milyen fenyegetés mellett. Legyenek tanúk, és te rögzíts mindent hangban és képen is. A saját magánbeszélgetésedet jogod van felvenni, ha a jogaid védelméhez szükséges. Egyetlen dologra figyelj: a bírósági eljárás előtt sehová ne tedd ki nyilvánosan. Megértetted?
— És ha rájönnek? — kérdeztem rekedten.
— Nem fognak. Túlságosan biztosak abban, hogy velük semmi sem történhet. A szemükben te csak szemét vagy. A szemétnek pedig hallgatnia kell, legalábbis ők így gondolják. Mi most elérjük, hogy ez a szemét megszólaljon. Hívd fel most.
Nagy levegőt vettem, és tárcsáztam Erzsébet számát. Szinte azonnal felvette. A hangja olyan volt, mintha egy szolgát zavartam volna meg.
— Mit akarsz?
— Erzsébet asszony… — a hangom valóban remegett, nem kellett megjátszanom. A kimerültség határán álltam, de az adrenalin különös módon színésszé tett. — Ne haragudjon rám. Nem volt igazam. Túl hevesen reagáltam. Elmehetnék önökhöz? Szeretném helyrehozni ezt az egészet. Találkozzunk mindannyian, beszéljük meg, hogyan tovább. Meghallgatom a feltételeiket. Csak ne taszítsanak ki a családból.
A vonal másik végén hosszú csend támadt. Aztán Erzsébet elégedetten felhorkant.
— Na látod, tudsz te normálisan is beszélni, ha akarsz. Rendben. Holnap ugyanabban az étteremben, délután kettőkor. És viselkedj tisztességesen. Megnézzük, mennyire őszinte a megbánásod.
Letettem, és Katalinra néztem. Ő röviden bólintott.
— Holnap a saját szájukból fogod megkapni a beismerést. Utána mehet a feljelentés. Készítsd elő a táskádat. A telefon legyen teljesen feltöltve, a videófelvétel induljon el időben, a hangrögzítő szintén. Úgy rejtsd el, hogy ne világítson ki a táskából, és ne keltsen gyanút.
Másnap beléptem ugyanabba az étterembe. Péter, Júlia és Erzsébet már az asztalnál ültek. Az apósom nem jött el; valószínűleg megijedt, vagy legalábbis több esze volt náluk. Amint Erzsébet meglátott, az arca kivirult a győztesek önelégült mosolyától. Leültem, a táskámat a szomszédos székre tettem úgy, hogy a kamera nyílása pontosan feléjük nézzen, és visszamosolyogtam. A szívem a torkomban vert, de a hangom meglepően nyugodt maradt.
— Azért jöttem, hogy kibéküljünk — mondtam halkan. — Mit kell tennem?
Erzsébet összekulcsolta az ujjait az asztalon, akár egy tanárnő, aki feleltetésre készül, és belekezdett. Hosszan beszélt, ráérősen, szemmel látható élvezettel. A lényege azonban egyszerű volt: írásban lemondok minden igényemről a lakásra, és teljes egészében elismerem, hogy az Péter és a szülei tulajdona. Ezt követően egy hónapon belül átíratom a designstúdiómat Júliára, mert Júliának állandó bevételre van szüksége, én pedig — ahogy ő fogalmazott — úgyis keresek majd másikat. Ezen felül havonta kétszázezer forint „erkölcsi kártérítést” utalok Erzsébetnek. És kizárólag ebben az esetben hajlandók nagylelkűen megengedni, hogy Péter felesége maradjak, és talán egyszer majd megszüljem a család örökösét.
— Értetted, Annácska? — zárta le végül. — Ez az egyetlen esélyed, hogy visszakerülj egy normális családba. Írd alá a papírokat. Péter, adj neki tollat.
Péter szó nélkül elém tolta a tollat, majd bólintott.
— Anna, anya csak jót akar. Így lesz a legjobb mindenkinek. Nem dobunk ki. Velünk maradhatsz.
Némán ültem, és végignéztem rajtuk. Aztán lassan abbahagytam az engedelmes, megtört asszony szerepét. Kiegyenesedtem, elvettem a kezem az asztalról, elővettem a telefonomat, és megnyomtam a felvétel leállítását. Ellenőriztem: minden tökéletesen rögzült.
— Most pedig önök figyeljenek rám — szólaltam meg jeges nyugalommal. — Amit az imént elmondott, Erzsébet asszony, az zsarolásnak minősül, méghozzá több személy által, előzetes megállapodás alapján elkövetve. A vállalkozásom és a pénzem átadását követelték, azzal fenyegetve, hogy kizárnak a családból. Ez a Büntető Törvénykönyv szerint súlyos bűncselekmény, amelyért akár tizenöt év szabadságvesztés is kiszabható. A lakásra vonatkozó lemondás kikényszerítése pedig, tekintve, hogy azt az én pénzemből szereztük, különösen nagy értékre elkövetett csalás kísérleteként is értékelhető.
Az asztalnál olyan csend lett, mintha valaki elvágta volna a levegőt. Erzsébet arca a vörösből egy pillanat alatt hamuszürkére váltott. Júlia kezéből kiesett a villa. Péter nyitott szájjal meredt rám.
— Te… te hazudsz — préselte ki magából Erzsébet. — Ezt nem vehetted fel.
— Felhőalapú tárhely, Erzsébet asszony. Nagyon hasznos találmány. Ha most összetörnék a telefonomat, a felvétel akkor is megmarad. És bizonyítékként fog szolgálni. További szép napot. Az ügyvédem keresni fogja önöket.
Felálltam, felvettem a táskámat, és elindultam a kijárat felé. Péter utánam vetette magát, és megragadta a könyökömet.
— Állj meg, te idióta! Add ide a felvételt! Ezt nem mered megtenni! Ő az anyám, ez az én családom!
Kirántottam a karomat, és két tenyérrel ellöktem magamtól.
— Te elloptál tőlem nyolcszázezer forintot. Te tetted tönkre a házasságunkat. Te követelted a vállalkozásomat. Imádkozz, hogy felfüggesztettel megúszd.
Hátratántorodott, aztán visszarohant az anyjához. Én pedig kisétáltam, és egyszer sem néztem hátra.
Még aznap este Péter berontott a lakásba. Most nem egyszerűen dühös volt: a harag mögött rémület vibrált. A lakásban azonban nem káosz fogadta, hanem az én hideg nyugalmam. A ruháimat bőröndökbe pakoltam. Eldöntöttem, hogy elköltözöm; nem akartam többé egy fedél alatt maradni vele.
— Te mégis mit műveltél?! — üvöltötte. — Anyám vérnyomása majdnem kétszázra ugrott!