— az nem a családi kassza része. Az az én külön, érinthetetlen vagyonom.
— Magasról teszek a törvényeidre! — robbant ki belőle. — Egyszerűen csak egy kapzsi dög vagy.
Nem láttam értelmét tovább vitázni vele. Felálltam, és kimentem aludni a nappaliba. Persze alvásról szó sem volt: hajnalig forgolódtam, a plafont bámulva. Reggel aztán megnyitottam a banki alkalmazást a telefonomon, és olyan érzés hasított belém, mintha áramütés ért volna. A közös számlánk üres volt. Az utolsó forintig eltűnt róla minden: nyolcszázharminckétezer forint. Az éjszaka vették fel egy automatából.
Rohantam Péterhez. A konyhában ült, egy szál alsónadrágban, kávét kortyolgatva, olyan nyugalommal, mintha a világon semmi rendkívüli nem történt volna.
— Hol van a pénz? — kiáltottam rá. — Tényleg lenulláztad a számlát?
— Kártérítés — felelte higgadtan. — Anyám gyógykezelésére. Miattad kapott idegösszeomlást. És a lelki sérelmeiért is jár neki valami. Ne drámázz, majd keresel másikat.
— Te ezt elloptad — mondtam halkan. — Ez bűncselekmény.
— Akkor bizonyítsd be. Házastársak vagyunk, közös a kassza, jogom van rendelkezni vele.
Felkapta a slusszkulcsot, és elment. Én pedig ott maradtam az üres konyha közepén, a telefonomat markolva. Néhány perc elég volt hozzá, hogy eldöntsem, mit teszek. Felöltöztem, beültem az autóba, és elindultam az anyjához. A kezem remegett a kormányon, de az agyam tisztán, hidegen kattogott, akár egy pontosan beállított gép.
Az ajtót Júlia nyitotta ki. Amint meglátott, undorodva elhúzta a száját, aztán bekiáltott a lakás belsejébe:
— Anya, ez idejött.
Erzsébet asszony a nappaliban trónolt egy magas támlájú fotelben, mintha legalábbis ítélőszéken ülne. Mellette Péter ácsorgott bűnbánó képpel. Az apósom, szokás szerint, valamelyik hátsó szobában húzta meg magát.
— Jó napot, Anna. Megjöttél vezekelni? — kérdezte Erzsébet, és csak a szája széle mozdult mosolyra.
— Azt követelem, hogy adják vissza a Péterrel közös számlánkról felvett pénzt — mondtam egyenletes hangon. — Nyolcszázharminckétezer forintról van szó. Ha nem kerül vissza hozzám, rendőrségi feljelentést teszek.
Erzsébet száraz, csikorgó nevetést hallatott.
— Miféle rendőrség, kislányom? Az a fiam pénze volt. Nekem adta, hogy helyrejöjjek a te pimaszságod után. Próbáld csak bizonyítani, hogy valaha láttad azt az összeget. Te itt senki vagy. Egy nagy nulla.
— Ez a házastársi közös vagyon része — vágtam vissza. — A számla Péter nevén van, de házasok vagyunk. A pénz közösen szerzett vagyon.
— Ez nem házasság, hanem megtűrt együttélés — vágta el a szót Erzsébet. — Te csak egy ideiglenes betolakodó vagy a családunkban. Ha szülsz nekem egy unokát, talán megengedem, hogy felmosd a padlót. Addig legfeljebb kiszolgáló személyzet vagy, akit a fiam azért tartott maga mellett, hogy eljátssza vele a családosdit. És ha már itt vagy: Péter mindent átgondolt. Elváltok. A hiteles lakás nála marad, hiszen ő az adós, én pedig kezes vagyok. A te részed jelentéktelen. Ami pedig a vállalkozásodat illeti… arra jutottunk, hogy átírod Júlia nevére. Bocsánatkérésként, amiért tönkretetted a jubileumi ünnepséget.
Hangosan felnevettem. Csakhogy ebben a nevetésben semmi vidámság nem volt; keserű és ijesztő hang szakadt ki belőlem, mert abban a pillanatban minden összeállt. Ezek tervet készítettek. Először elvitték a megtakarításaimat, most pedig a stúdiómat akarták. A „Fényvonal” dizájnstúdiót, amelyet három éven át építettem hétvégék és szabadság nélkül, miközben Péter a kanapén heverve az ihletet kereste.
— Tehát önök szerint én élősködő vagyok, a lakás pedig az önöké — mondtam, és közben egyenesen Erzsébet szemébe néztem. — Akkor tisztázzunk egy apróságot. A lakás önrészét én fizettem be. Megvan róla az akkori bankszámlakivonatom. Ezt bíróság előtt is igazolni tudom. És nem, a vállalkozásomat nem fogom Júliának átadni. Valójában semmivel sem tartozom maguknak.
— Jaj, fogjatok meg, mindjárt elájulok! — forgatta a szemét Erzsébet. — Bíróságra megy. Ugyan ki hinne neked? Egy család és háttér nélküli kis senki vagy, nekünk pedig mindenhol vannak kapcsolataink. Úgy beperelünk, hogy életed végéig a banknak fogsz tartozni. Felfogtad?
Szó nélkül felálltam, és elindultam az ajtó felé. A hátam mögött még utánam kiáltott:
— Csak fuss! Úgyis térden csúszva jössz majd vissza. Az ilyen pimaszakat hamar móresre tanítja az élet.
Becsapódott mögöttem az ajtó, én pedig lesiettem az autóhoz. A kezem még mindig reszketett, de közben már tárcsáztam Katalint. Harminc éve praktizáló ügyvéd volt; valamikor ő rendelte meg tőlem az irodája belsőépítészeti terveit, és később összebarátkoztunk, főként azért, mert mindketten mélyen megvetettük a tahóságot. Azonnal felvette.
— Katalin, vészhelyzet van. Ki akarnak rabolni.
Egy órával később már az irodájában ültem, és sorban elmondtam mindent. Az éttermi jelenetet, az éjszaka felvett pénzt, a fenyegetéseket, a követelést, hogy adjam át a cégemet Júliának. Katalin egyetlen szóval sem szakított félbe, csak néha bólintott. Amikor a végére értem, hátradőlt a székében, és ragadozóra emlékeztető mosoly jelent meg az arcán.
— Anna, te tankönyvi családi szélhámosok karmai közé kerültél. A férjed pedig ostoba, mert szépen nyomot hagyott maga után. A közös számláról a beleegyezésed nélkül felvenni a pénzt, majd az anyjának átadni: ez már önmagában büntetőjogi kategória. A Büntető Törvénykönyv szerint lopásként értékelhető, és ezért komoly szabadságvesztés is kiszabható. De ez csak a történet eleje. Az, hogy rá akarnak kényszeríteni a vállalkozásod átírására a húga javára, már zsarolás, ráadásul többen, előre egyeztetve teszik. Ott már egészen más súlyú következményekről beszélünk. Nagyon kellemetlen beszélgetés vár rájuk, ha jól csináljuk.
Hallgattam, és valami hideg láng kezdett felizzani bennem. Nem bosszúvágy volt. Igazságérzet.
— Mit tegyek? Menjek be a rendőrségre, és tegyek feljelentést?
— Megteheted — mondta Katalin. — De önmagában ez kevés lesz. Nekik nem puszta ijedtségre van szükségük.