Hangosan az anyósom arcába nevettem, amikor kihozták a számlát.
Azon az estén az apósom kerek születésnapját ünnepeltük egy méregdrága étteremben. A férjem, Péter, úgy ült az anyja mellett, mintha odaragasztották volna. Erzsébet, az anyósom, királynői magabiztossággal irányította az egész asztalt. A lánya, Júlia a férjével együtt unottan kortyolgatta a bort, az apósom pedig, ahogy mindig, némán görnyedt a telefonja fölé. Már az első percben úgy éreztem, mintha hívatlan vendég lennék, de igyekeztem nyelni egyet és tűrni. Péter előre megkért, hogy legyek kedves, mert az anyja ideges, támogatásra vágyik, családi melegségre, és különben is, szerinte én úgyis mindent elrontok. Összeszorított foggal rendeltem magamnak egy szerény salátát, pedig az éhségtől már görcsbe rándult a gyomrom.
Erzsébet közben teljesen elszabadult. Tízpercenként magához intette a pincért, tengeri herkentyűket kért, különleges, jégen tálalt osztrigát, márványozott marhahúst, sajtválogatást, desszerteket mindenkinek, és egy palack gyűjtői pezsgőt is. Péter csak hallgatott, bólogatott, és udvariasan mosolygott. Halkan megkérdeztem tőle, hogy mégis ki fogja állni ezt a lakomát. Erre a fogai között sziszegte: „Kérlek, ne kezdd el.” Elhallgattam. Úgy döntöttem, biztosan az anyja fizet, ha már ilyen lelkesedéssel pusztítja végig az étlapot.
Amikor a pincér végül odahozta a bőrmappába tett számlát, Erzsébet komótosan megtörölte a száját a szalvétával, megigazította a frizuráját, majd egyenesen rám nézett. A mosolya émelyítően édes volt, de a tekintete jéghideg. A mappa felé biccentett, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, így szólt:
— Nos, Annácska, vendégelj meg minket. Mutasd meg, mennyire becsülöd a családot. Befogadtunk magunk közé, ideje viszonozni. Gyerünk, üzletasszony.
Rám szegezte a szemét, és várakozott. Péter a térdemre tette a kezét, majd finoman megszorította. A mozdulat egyértelmű volt: ne hozz szégyent ránk. Júlia felkuncogott, aztán gyorsan visszabújt a telefonjába. Az apósom úgy tett, mintha egyetlen szót sem hallott volna. Kinyitottam a mappát, és rápillantottam a végösszegre. A számla alján olyan összeg állt, amely nagyjából háromhavi keresetemmel ért fel. Körülbelül egymillió-kétszázezer forint. Éreztem, ahogy valami jeges, kijózanító düh lassan forrni kezd bennem.
— Ezt most komolyan gondolták, hogy én fogom kifizetni? — bukott ki belőlem. Felemeltem a tekintetem Erzsébetre, és nevetni kezdtem. Nem udvariasan, nem visszafogottan, hanem szívből, csengő hangon, még a halk zenét is túlharsogva. — Erzsébet, maga tényleg azt hitte, hogy én állom az osztrigáit meg a pezsgőjét? Kinek nézett engem? Bankautomatának, amelyiken beragadt a készpénzkiadó gomb?
Az arca bíborszínűre váltott, az orcája remegni kezdett, az ajkai vékony vonallá préselődtek.
— Megszégyenítettél, te nyomorult — sziszegte, ügyet sem vetve sem a pincérre, sem a szomszéd asztaloknál ülőkre. — Ennek még meglesz a böjtje. Péter, mondd már meg a feleségednek, nálunk hogyan illik bánni az idősebbekkel.
Péter szinte belesüppedt a székébe. Úgy festett, mintha mindjárt elsírná magát.
— Anna, hagyd abba — motyogta. — Nem érted. Anya csak jót akart. Hiszen család vagyunk.
— A család nem arról szól, hogy számlát nyomunk egymás kezébe a szeretetért — vágtam rá. — Ezt nem fogom kifizetni. Egyetlen fillért sem.
Összecsuktam a mappát, Erzsébet elé tettem, majd felkaptam a táskámat.
— Én hazamegyek. Maguk pedig itt szépen eldöntik, ki rendezi ezt a nagyszabású mulatságot. Azt javaslom, dobják össze. Viszontlátásra.
Úgy távoztam, hogy egyszer sem néztem hátra. A hátam mögül még hallottam Erzsébet mérges sziszegését és Péter nyafogó hangját, amint az anyjának magyarázkodott. Így kezdődött az az este.
Péter három órával később ért haza. Vörös volt a szeme, az arcán pánik ült. Ahogy belépett, azonnal nekem támadt:
— Felfogod egyáltalán, mit műveltél? Anyám hisztériás rohamot kapott, apám pedig kijelentette, hogy a lábadat többé be nem teheted hozzájuk. Hogy tehetted ezt? Ott volt Júlia, ott voltak a vendégek, a pincérek. Megaláztad a családomat.
— A te családod próbált engem megalázni — feleltem nyugodtan, miközben teát töltöttem magamnak. — Az anyád pedig nyomorultnak nevezett. Ezt is hallottad?
— Felindulásból mondta! Ezt meg kellett volna értened. Felnőtt nő vagy, önálló vagy. Mind tudjuk, hogy van pénzed. A vállalkozásod jól hoz. Mi lett volna abban olyan nagy dolog, ha kifizeted a vacsorát? Önző vagy.
Letettem a bögrét az asztalra, és ügyeltem rá, hogy ne löttyenjen ki a tea. A halántékomban lüktetett a vér.
— Péter, az én vállalkozásom a munkám. A semmiből építettem fel, miközben te még mindig önmagadat kerested. A lakás kezdőrészletét is én fizettem be, emlékszel? Igen, a lakás a te neveden van, de a pénzt én adtam hozzá. Éveken át én vittem a hátamon kettőnket. Most pedig azt várod, hogy még azért is fizessek, hogy az anyád kedvére kinevethessen?
— Bocsánatot kell kérned tőle. Add el az ékszereidet, vagy vegyél fel kölcsönt, de holnap leteszed anya elé ezt az összeget. Akkor talán megbocsát neked. Ha nem, válunk.
Hosszasan néztem a férjem arcát. Addig a pillanatig azt hittem, egyszerűen csak gyenge ember. Akkor értettem meg, hogy ennél sokkal rosszabb: számító. Az ő családjukban engem már régóta pénztárcának tekintettek. És amikor a pénztárca nem akart magától kinyílni, úgy döntöttek, majd kirázzák belőle, ami kell.
— Nem kötöttünk házassági szerződést — mondtam lassan, miközben eszembe jutott az a jogi tanácsadás, amelyre egy évvel korábban, a dizájnstúdióm bejegyzése után, elővigyázatosságból elmentem. — Azt is tudod, hogy ami a házasság előtt az enyém volt, az továbbra is az enyém marad. A hiteles lakás közös ügy, még ha bonyolult is a helyzet. De a vállalkozásom fejlesztésére félretett megtakarításaimról egészen más szabályok érvényesek.