Eszternek panaszkodott, hogy a lakásban már „mozdulni sem lehet”, hogy „szétverik a komfortzónáját”, és hogy az „idegen emberek kiszívják belőle az összes energiát”.
Az a szó, hogy idegen, azon az estén ott maradt közöttük a fürdőszoba ajtajánál. Eszter számára ez lett az a határ, ahonnan már nem volt visszaút.
Vasárnap este kikísérte az édesanyját az állomásra. Katalin gondosan megigazította a sálját, aztán bűntudatos mosollyal a lányára nézett.
— Eszterkém, ne haragudj, hogy ennyi ideig a nyakatokon voltam. Látom én, Gábor elfáradt tőlem. Legközelebb inkább kiveszek egy szobát valahol, hogy ne zavarjalak benneteket.
Eszter a peron közepén hirtelen megállt.
— Anya, szó sem lehet szállodáról. Legközelebb nem három napra jössz, hanem egy teljes hétre.
— Ugyan már, kislányom! — rémült meg Katalin, és tiltakozva összecsapta a kezét. — Gábor meg fog őrülni! Hiszen látom rajta, mennyire idegesíti, hogy ott vagyok.
— Most pedig figyelj rám nagyon — mondta Eszter nyugodtan, de olyan kemény hangon, hogy az anyja elhallgatott. — Kipróbálunk valamit. Ha nem akarod, hogy a házasságom végleg valami képmutató mocsárrá váljon, segítesz nekem. Elfelejted ezt az örökös tapintatosságot. Eljössz hozzánk, és pontosan úgy fogsz viselkedni, ahogy Mária szokott. Minden apró részletben.
Katalin sokáig tiltakozott. Az egész neveltetése, a finom modora, a belé rögzült udvariasság fellázadt egy ilyen terv ellen. Ám a lánya tekintete — fáradt, elszánt és már-már kétségbeesett — végül megtörte az ellenállását.
A kísérlet két hónappal később indult. Katalin szabadságra jött, és ezúttal nem a megszokott kis táskájával érkezett, hanem két hatalmas bőrönddel.
Gábor szombat reggele egészen váratlanul kezdődött. Fél nyolckor a hálószobája ajtaja előtt felbőgött a porszívó. A fejében ütemesen visszhangzott, ahogy a kefe nekicsapódott a szegélylécnek. Kócosan, dühösen rontott ki a folyosóra.
— Katalin! — kiáltotta túl a gép zaját. — Muszáj hajnalban szimfonikus koncertet rendezni? Szombat van!
Az anyósa kikapcsolta a porszívót, rátámaszkodott a nyelére, és olyan mézes-mázos hangsúllyal szólalt meg, amilyet Mária annyira szeretett használni.
— Gáborom, hát ki alszik délig? Én korán keltem, gondoltam, rendbe szedem egy kicsit a lakást. A sarkokban csomókban állt a por, levegőt sem lehetett kapni. Menj, mosakodj meg, csináltam reggelit.
A konyhában újabb csapás várta. Gábor a hűtőhöz lépett, hogy elővegye a kedvenc füstölt kolbászát, de a polc üres volt. A helyén katonás rendben sorakoztak a zsírszegény kefires üvegek.
— Hol van a kolbász? — kérdezte döbbenten.
— Kidobtam — felelte Katalin teljes nyugalommal, miközben teát töltött. — Gáborom, ki eszik ilyen vegyszeres vacakot? Neked már figyelned kellene az egészségedre, nem vagy húszéves, ott vannak az erek is. Felszabadítottam a polcodat, tettem be kefirt. Idd meg, jót tesz.
Gábor arca bíborszínűre váltott. Ökölbe szorította a kezét, nagyokat lélegzett, majd sarkon fordult, és beviharzott a hálóba a feleségéhez.
— Eszter! — sziszegte, miután gondosan behúzta maga mögött az ajtót. — Mi folyik itt? Anyád észnél van? Kidobta az ételemet! A fülem mellett porszívózik a szabadnapomon! Mondd meg neki, hogy fejezze be ezt a cirkuszt!
Eszter a tükör előtt ült, arckrémet kent az arcára, és még csak hátra sem fordult.
— Gábor, őszintén szólva nem értem, mi a bajod — válaszolta higgadtan. — Hiszen ő az anyukám. Csak törődik velünk. Jobban tudja, mi egészséges és mi nem. Bírd ki egy kicsit, elvégre családtag. A család pedig nem sértheti meg az ember komfortzónáját, igaz?
Gábor elakadt. A felesége mondatai úgy csaptak vissza rá, mint saját, éveken át ismételgetett szavainak gúnyos visszhangja. Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de egyetlen épkézláb érvet sem talált.
Katalin pedig ekkor még csak éppen kezdett belelendülni.