Katalin valóban egyre nagyobb lendületet kapott. Délután Gábor a nappaliban telepedett le, hogy átnézzen néhány munkahelyi iratot, amikor az anyósa megjelent egy csuromvizes ronggyal a kezében.
— Jaj, Gáborkám, hát mi ez a felfordulás itt az asztalon? — kérdezte, és minden különösebb engedélykérés nélkül félretolta a gondosan egymásra rakott papírokat, majd nekiesett az asztallapnak, mintha évek óta odaégett szennyeződést kellene levakarnia róla.
— Katalin, dolgozom — szűrte a fogai között Gábor. — Tegye vissza azokat az iratokat oda, ahol voltak.
— Egy családban nincs helye se titkolózásnak, se kosznak — vágta rá az asszony, közben Gábor kedvenc bögréjét is átpakolta az asztal túlsó szélére. — Én jobban tudom, hogyan kell rendet tartani. Neked is kellemesebb lesz tiszta asztalnál ülni.
A hét végére Gábor olyan volt, mint egy túlfeszített húr. Eszternek már nem panaszkodott, mert pontosan tudta, hogy válaszul ismét a saját régi mondatait kapná vissza a „gondoskodó anyákról” és a családi türelemről. Amikor Katalin végre hazautazott, Gábor olyan buzgón ajánlkozott, hogy kiviszi az állomásra, mintha nem is egy rokont búcsúztatna, hanem egy természeti katasztrófa elől menekülne.
Csakhogy ez még csupán a terv első fejezete volt. A második szakasz egy hónappal később indult, amikor Mária megjelent a lakás ajtajában. Az anyósa — Gábor édesanyja — a jól megszokott kéthetes látogatására érkezett, és szemmel láthatóan ugyanarra a királynői fogadtatásra számított, amelyhez az évek során hozzászokott.
Eszter azonban már az első estén felborította a megszokott rendet. Nem állt neki háromfogásos vacsorát készíteni, nem sürgött-forgott az asztal körül, nem tálalt ünnepélyesen. Főzött magának egy zöld teát, kinyitotta a laptopját a konyhaasztalon, és anélkül, hogy felnézett volna a képernyőről, udvarias hangon megkérdezte:
— Mária, pontosan melyik napra szól a visszafelé szóló jegye?
Mária, aki éppen a papucsát halászta elő a táskájából, dermedten megállt. Gábor kezéből csörrenve kiesett a kanál.
— Hogyhogy… melyik napra? — kérdezett vissza az asszony zavartan. — Hát ahogy máskor is. Két hétre jöttem.
— Értem — bólintott Eszter szárazon, és valamit feljegyzett a noteszébe. — Csak tudnom kell, hogyan osszam be a munkámat és a háztartási költségeket. Nehéz hét vár rám, szükségem lesz pihenésre is.
Gábor olyan pillantást vetett rá, amely akár lyukat is égethetett volna a falba, Eszter azonban úgy tett, mintha észre sem venné.
Másnap kezdetét vette a csendes háztartási ellenállás. Eszter egyszerűen nem főzött többé három emberre. Este, amikor Gábor hazaért a munkából, a tűzhelyen egy makulátlanul tiszta serpenyőt talált. Az anyja a televízió előtt ült, és türelmesen várta a vacsorát.
— Eszter, mit fogunk enni? — kérdezte Gábor, benézve a hálószobába.
— Én már vacsoráztam a kollégáimmal egy kávézóban — felelte Eszter a könyvéből fel sem pillantva. — A hűtőben van alapanyag. Ő a te édesanyád, a te családod. Készíts neki valamit, például a kedvenc túrós palacsintáját. Nekem pedig nyugalomban kell dolgoznom, tudod, a vendégek eléggé lefárasztják az embert.
Gábor végül kiment a konyhába, és tésztát főzött. Mária arcán jól látszott a csalódottság. Ő Eszter finom, gondosan elkészített ételeihez szokott, nem pedig összetapadt szarvacskához virslivel.
Eszter viszont nem hátrált meg. Különlegességeket vásárolt: jó minőségű sajtot, füstölt halat, friss bogyós gyümölcsöket — de mindig pontosan egy adagnyit. Aztán nyugodtan megette egyedül. Amikor Mária a régi szokása szerint bevonult a fürdőszobába, és hosszan folyatni kezdte a vizet, Eszter kilépett az előszobába, megállt a férje mellett, és hangosan, szinte színpadias sóhajjal megszólalt:
— Nahát, már fél órája folyik a víz. Gábor, nálunk vízóra van. És az áram is megy közben. Szólhatnál anyukádnak, hogy kicsit gyorsabban végezzen.
Gábor nem válaszolt. Csapdába került. Most már neki kellett reggelit és vacsorát készítenie az anyjának, neki kellett összeszednie a lakás különböző pontjain otthagyott csészéket, neki kellett hallgatnia Mária megjegyzéseit, és esténként neki kellett szórakoztatnia, mert Eszter teljesen kivonta magát a gondoskodásból. Udvarias maradt, köszönt, elköszönt, nem volt nyíltan bántó — de a hétköznapi terhek szempontjából Mária immár kizárólag Gábor gondjává vált.
Az ötödik napra Gáboron már látszott, hogy repedezik a türelme.