A fürdőszoba csukott ajtaja mögül egyenletes, makacs vízcsobogás hallatszott, mintha a hang soha nem akarna elapadni. Gábor a folyosón ácsorgott, karját összefonta a mellkasán, és ingerülten kopogtatta az ujjával a karórája számlapját.
— Eszter, anyád már negyven perce folyatja a vizet — sziszegte fojtott, hideg hangon, elég halkan ahhoz, hogy a vendég ne hallja, de elég élesen ahhoz, hogy minden szó célba találjon a feleségénél. — Tudod, nálunk vízóra van.
Eszter a hálószoba ajtófélfájának támaszkodott, és egy szót sem szólt. Csak nézte a férjét.
— Vasárnapig marad, vagy hétfőig? — folytatta Gábor, miközben ideges mozdulattal megigazította az otthoni nadrágja övét. — Borzasztó hetem volt, Eszter. Hétvégén pihennem kellene, nem pedig vigyázzban járkálnom a saját lakásomban. Már a konyhába sem mehetek ki alsónadrágban. Mikorra szól a visszajegye?
Eszter továbbra sem válaszolt. Pontosan három nappal korábban ugyanebből a lakásból, ugyanezen a küszöbön át távozott Mária, Gábor édesanyja. Két hétig vendégeskedett náluk. Két hosszú héten át a melegvízórák úgy pörögtek, mintha erőmű turbinái lettek volna, Gábor pedig szinte körülröpködte az anyját. Akkor valahogy nem jutott eszébe sem a kimerítő munkahét, sem a fáradtság, sem az a szent joga, hogy fehérneműben mászkálhasson otthon.
Abban a pillanatban, amikor Eszter meglátta férje elégedetlenül összeszorított száját, valami végleg elpattant benne. Huszonöt év házasság alatt annyira hozzászokott a békítéshez, a konfliktusok elsimításához, hogy észre sem vette: lassan az egész élete mások kényelmes kettős mércéjének kiszolgálásává vált.
Ez a kimondatlan rangsor nem egyik napról a másikra épült fel. Évek alatt rakódott egymásra, apró téglánként. Még a házasságuk elején kezdődött, amikor Mária adott nekik egy kisebb, de akkor létfontosságú összeget az első lakáshitel önrészéhez. Gábor ezt a segítséget anyai hőstetté emelte, az anyósa pedig attól a naptól fogva mintha örökös „fő részvényese” lett volna a családjuknak.
Eszter édesanyja, Katalin, egy másik városban lakott. Pénzzel nemigen tudta támogatni őket, cserébe soha nem avatkozott bele a fiatalok életébe. Úgy gondolta, a tapintat a családi béke alapja. Csakhogy ez a visszafogottság végül ellene fordult. Gábor fejében Katalin szinte észrevétlenül átkerült a „távoli rokonok” közé, akiknek a látogatását egyszerűen ki kell bírni valahogy.
A különbség minden apró részletben szemet szúrt.
Amikor Mária érkezett, a lakás mintha készültségi állapotba került volna. Az anyós reggel hatkor már talpon volt. Súlyos léptekkel végigment a folyosón, csapkodta a konyhaszekrények ajtaját, edényekkel zörgött, és lelkesen átrendezte a konyhát.
— Eszterkém, a fűszereidet betettem az alsó fiókba — jelentette ki reggelinél. — Ott van a helyük. Kint csak porosodtak. A bögréket is átpakoltam. Én jobban tudom, mi praktikus.
Gábor közben jóízűen ette az anyja által készített túrólepényt, és csak elnéző mosollyal nézett a feleségére.
— Ugyan már, Eszter, ne húzd fel magad. Anya csak törődik velünk. Ő jobban átlátja az ilyesmit. Bírd ki, hiszen családtag.
A családnak mindent szabadott. A család kritizálhatta a függönyöket, megmondhatta, hogyan kell helyesen mosni Gábor ingeit, és egész estére kisajátíthatta a tévét.
Katalin látogatásai egészen másképp zajlottak. Évente legfeljebb egyszer jött, akkor is maximum három napra. Mindig hozott valami apróságot, csendben kipakolta a holmiját a vendégszobában, és igyekezett minél kevésbé útban lenni. Keveset evett, esténként egy fotelben ült könyvvel vagy kötéssel a kezében, és még attól is tartott, hogy megzavarja a vejét a híradó nézésében.
Gábor számára azonban már a puszta jelenléte is személyes sérelemnek számított. Ha elment mellette a folyosón, látványosan nagyot sóhajtott, és minden mozdulatával éreztette, mennyire terhes neki ez a vendégség.