A munkából esténként úgy ért haza, mintha minden fényt kiszívtak volna belőle. Már őt is bosszantani kezdte, amikor az anyja átpakolta a holmijait, mert ezúttal nem Júliának kellett mindent visszatenni a helyére, hanem neki. A hetedik napon pedig először fordult elő, hogy nem tudott kedvesen mosolyogni, amikor Erika hajnali hatkor csörömpölni kezdett a lábasokkal.
Mire az anyóslátogatás a tizedik napjához ért, Péter teljesen kimerült.
A fordulat egy este következett be, miután Erika végre visszavonult aludni. Péter bement a konyhába, ahol Júlia nyugodtan teázott. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd nehézkesen lerogyott az egyik székre.
— Te most szándékosan kínozol engem? — kérdezte rekedt, feszültségtől remegő hangon. — Mi ez az egész? Borzalmasan viselkedsz. Megalázod az anyámat! Úgy bánsz vele, mintha semmit sem számítana.
Júlia lassan letette a csészéjét a csészealjra. Nem emelte fel a hangját, nem fakadt ki, nem kezdett védekezni. Egyenesen nézett Péterre, tekintete hűvös és nyugodt volt.
— Nem igazán értem, mi a problémád, Péter — mondta tagoltan, kimért nyugalommal. — Mindössze megkérdeztem, mikorra szól a jegye. Ez az én otthonom is, jogom van tudni, meddig maradnak nálunk a vendégek.
— Ő nem vendég! Ő az anyám! — szinte vicsorogva vágta rá Péter. — Ő a családom része! Te pedig úgy viselkedsz, mint egy önző ember!
— Valóban? — Júlia kissé oldalra billentette a fejét. — Emlékszel még arra, amit te mondtál? Hogy ha idegenek vannak a lakásban, elfáradsz. Hogy felborul a komfortzónád. Nos, Péter, nekem is van ilyen zónám. És az elmúlt két hétben darabokra repedt.
— Ezt ne merd összehasonlítani! — próbált ellenkezni Péter, de a szavai már erőtlenül hangzottak. — Az én anyám segített nekünk annak idején a lakáshitellel…
— Húsz évvel ezelőtt. Azóta háromszorosan visszaadtuk neki azt a segítséget — vágta el Júlia. — De nem a pénzről van szó. Hanem arról, hogy te eldöntötted: a te szüleidnek mindent szabad, az enyéimnek viszont semmit. A te anyád gondoskodást érdemel, az enyém pedig zavaró tényező. A te anyád nem pazarolja a vizet, az én anyám viszont szerinted leereszti a családi költségvetést a lefolyón.
Péter elhallgatott, és a konyhapultot bámulta. Nem maradt érve. Az a logika, amely mögé éveken át elbújt, most kifordítva állt előtte, és pontosan őt találta el.
— Elfáradtam, Júlia — mondta végül tompán. — Egész héten én főzök, én takarítok… Folyton kér valamit, utasítgat, beleszól mindenbe. Teljesen kikészültem.
— Pontosan erről beszélek — bólintott Júlia, minden diadal nélkül. — Én pedig ugyanezt éltem végig minden egyes alkalommal, amikor nálunk időzött. Huszonöt éven át.
Felállt, odalépett az ablakhoz, és a sötét várost figyelve kimondta mindazt, ami lezárta a régi rendet közöttük:
— Ebben a lakásban mostantól nem lesznek „saját” anyák és „idegen” anyák. Vagy mindkettő családtag, minden következményével együtt, és akkor ugyanúgy viseljük el mindkettőjüket. A korai keléseiket, a tanácsaikat, a szokásaikat, a kiszolgálásukat, panaszkodás nélkül. Vagy mindketten vendégek, akiknek három napig őszintén örülünk. A harmadik nap után pedig hazamennek. Döntsd el, Péter.
Péter lassan felnézett a feleségére. A szemében már nem volt sem düh, sem fölény. Csak annak a felismerése, hogy a régi szabályok végleg érvényüket vesztették. Mélyet sóhajtott, aztán lassan bólintott. Nem volt mit mondania.
A családban a személyes határokat nem szép mondatokkal lehet bizonyítani, hanem azzal, hogy mindenkivel azonos mércével bánunk. Sokszor a „saját tér védelme” és a „vendégektől elfáradok” típusú magyarázatok mögött nem más áll, mint egyszerű önzés. Kényelmes álláspont ez: az ember lekicsinyli a párja hozzátartozóit, miközben a saját rokonai iránt feltétlen tiszteletet és alkalmazkodást vár el. Sok nő évekig cipeli ezt a láthatatlan terhet, mások kényelméért háttérbe szorítva a saját szüleit, mígnem egyszer elég bátor lesz ahhoz, hogy tükröt tartson a társa elé.