A fürdőszoba csukott ajtaja mögül egyenletes, szünet nélküli vízzúgás hallatszott. Péter a folyosón állt, karját összefonta a mellkasán, és ingerülten dobolt az ujjával a karórája számlapján.
— Júlia, anyád már negyven perce folyatja a vizet — sziszegte halkan, olyan jeges hangon, hogy a vendég ne hallja meg, a feleségét viszont minden szó külön megsebezze. — Nálunk vízóra van, ha esetleg elfelejtetted volna.
Júlia a hálószoba ajtófélfájának támaszkodott, és egyetlen szó nélkül nézte a férjét.
— Vasárnapig marad, vagy hétfőig? — folytatta Péter, miközben ideges mozdulattal igazított egyet az otthoni nadrágja övén. — Nehéz hetem volt, Júlia. Hétvégén pihenni szeretnék, nem vigyázzban járkálni a saját lakásomban. Még alsónadrágban sem mehetek ki a konyhába. Mikorra szól a visszajegye?
Júlia továbbra sem felelt. Pontosan három nappal korábban ugyanebből a lakásból, ugyanezen a küszöbön át távozott Mária, Péter édesanyja. Két teljes hetet töltött náluk. Két végtelennek tűnő hetet, amelyek alatt a melegvízórák úgy pörögtek, mintha erőmű turbinái lettek volna, Péter pedig szinte körberöpködte az anyját. Akkor valahogy nem jutott eszébe sem a fáradtság, sem a kimerítő munkahét, sem az a szent joga, hogy fehérneműben közlekedjen a saját otthonában.
Ahogy Júlia most a férje elégedetlenül összeszorított száját figyelte, hirtelen megértette: elfogyott benne az a türelem, amelyről azt hitte, kimeríthetetlen. Huszonöt év házasság alatt annyira hozzászokott ahhoz, hogy mindig ő simítsa el a konfliktusokat, hogy észre sem vette, mikor vált az élete mások kettős mércéjének kiszolgálásává.
Ez a kimondatlan családi rangsor nem egyik napról a másikra alakult ki. Évek alatt épült fel, apró darabokból, mint egy fal. Minden még akkor kezdődött, amikor friss házasok voltak. Mária akkor adott nekik egy kisebb, de számukra rendkívül fontos összeget a lakáshitel önrészéhez. Péter ezt a gesztust az anyai önfeláldozás csúcsának nyilvánította, az anyósa pedig ettől kezdve mintha örökös főrészvényesi státuszt kapott volna a családjukban.
Júlia édesanyja, Katalin, egy másik városban élt. Pénzzel nem tudta támogatni őket, de igyekezett soha nem beleszólni a fiatalok életébe. Úgy gondolta, a tapintat a családi béke legfontosabb szabálya. Csakhogy éppen ez a visszafogottság fordult ellene. Péter a fejében automatikusan a „távoli rokonok” közé sorolta az anyósát, azok közé, akiknek a látogatását valahogy ki kell bírni.
A különbség minden apróságban ordított.
Amikor Mária érkezett, a lakás szinte hadrendbe állt. Péter anyja reggel hatkor már talpon volt. Súlyos léptekkel végigvonult a folyosón, csapkodta a konyhaszekrények ajtaját, edényekkel zörgött, és nagy lelkesedéssel rendezte át a konyhát.
— Júlikám, a fűszereidet betettem az alsó fiókba — közölte reggelinél. — Ott sokkal jobb helyük van. Minek legyenek szem előtt? Csak porosodnak. A bögréket is átpakoltam. Hidd el, én jobban tudom, mi kényelmes.
Péter közben jóízűen falta az anyja által készített túrós palacsintát, és csak elnéző mosollyal pillantott a feleségére.
— Ugyan már, Júlia, ne bosszankodj. Anya csak segíteni akar. Ő tudja, mit csinál. Bírd ki, hiszen ő is a családunk része.
A családnak mindent el lehetett nézni. A család bírálhatta a függönyöket, megmondhatta, hogyan kell helyesen mosni Péter ingeit, és egész estére kisajátíthatta a tévét.
Katalin látogatásai egészen másképp teltek. Évente egyszer jött, legfeljebb három napra. Mindig hozott valami finomságot, csendben elrendezte a holmiját a vendégszobában, és úgy viselkedett, mintha a lehető legkevesebb helyet szeretné elfoglalni a világban. Apró adagokat evett, esténként pedig egy fotelben ült könyvvel vagy kötéssel a kezében, nehogy megzavarja a vejét a híradó nézésében.
Péter számára azonban már az anyósa puszta jelenléte is személyes sértésnek számított. Ha elhaladt mellette a folyosón, látványosan, teátrális nehéz sóhajokat hallatott. Máskor egyszerűen bezárkózott, mintha a saját otthonában is menekülnie kellene valaki elől.