Júliának azt hajtogatta, hogy „már mozdulni sem lehet a lakásban”, hogy „teljesen felborul a komfortzónája”, és hogy „idegen emberek kiszívják belőle az összes energiát”.
Az a szó, hogy idegen, azon az estén a fürdőszoba ajtajánál hangzott el. Ott maradt közöttük a levegőben, súlyosabban, mint bármelyik korábbi megjegyzés. Júlia számára ez lett az a pont, ahonnan már nem lehetett ugyanúgy folytatni mindent.
Vasárnap este kikísérte az édesanyját az állomásra. Katalin gondosan megigazította a sálját, majd bűntudatos, szelíd mosollyal a lányára nézett.
– Julikám, ne haragudj, hogy ennyi ideig a terhetekre voltam. Látom én, Péter mennyire elfáradt tőlem. Legközelebb inkább kiveszek egy szobát valahol, nem akarok kellemetlenséget okozni nektek.
Júlia a peron közepén hirtelen megtorpant.
– Anya, szó sem lehet szállodáról. Legközelebb nem három napra jössz, hanem egy egész hétre.
– Ugyan már, kislányom! – Katalin rémülten kapta fel a kezét. – Péter ettől megőrülne. Látom rajta, mennyire zavarja, ha ott vagyok.
– Most pedig figyelj rám nagyon – mondta Júlia halkan, de olyan keménységgel a hangjában, amilyet az anyja ritkán hallott tőle. – Kipróbálunk valamit. Ha nem akarod, hogy a házasságom végleg valami képmutató mocsárrá változzon, akkor segítened kell. Elfelejted a tapintatosságodat. Eljössz hozzánk, és pontosan úgy fogsz viselkedni, ahogy Erika szokott. Minden apró részletben.
Katalin sokáig tiltakozott. Az egész neveltetése, a visszafogottsága, a finom modora tiltakozott egy ilyen terv ellen. De aztán meglátta a lánya arcát: fáradt volt, elszánt, és valahol már kétségbeesett is. Ez a tekintet végül megtörte az ellenállását.
A kísérlet két hónappal később indult. Katalin szabadságot vett ki, és megérkezett hozzájuk. Csakhogy ezúttal nem a megszokott kis utazótáskát hozta magával, hanem két hatalmas bőröndöt.
Péter számára már a szombat reggel is rosszul kezdődött. Fél nyolckor a hálószobájuk ajtaja előtt felbőgött a porszívó. A fejében szinte visszhangzott, ahogy a fej koppanva nekicsapódott a szegélyléceknek. Kócosan, feldúlt arccal rontott ki a folyosóra.
– Katalin! – kiáltotta túl a gép zaját. – Feltétlenül hajnalban kell itt komplett hangversenyt rendezni? Szombat van!
Az anyósa kikapcsolta a porszívót, rátámaszkodott a nyelére, és éppen olyan mézesmázos hangsúllyal szólalt meg, amilyet Erika annyira szeretett használni.
– Péterkém, hát ki alszik délig? Én korán keltem, gondoltam, rendet csinálok nektek egy kicsit. A sarkokban csomókban állt a por, hiszen így levegőt sem lehet venni! Menj, mosakodj meg, a reggelit már elkészítettem.
A konyhában újabb csapás várta Pétert. A hűtőhöz lépett, hogy elővegye a kedvenc füstölt kolbászát, de a polc üresen tátongott. Pontosabban nem volt teljesen üres: katonás rendben zsírszegény kefires üvegek sorakoztak rajta.
– Hol van a kolbász? – kérdezte elképedve.
– Kidobtam – felelte Katalin teljes nyugalommal, miközben teát töltött. – Péterkém, ugyan ki eszik ilyen vegyszeres borzalmakat? Neked már figyelned kellene az egészségedre, nem vagy húszéves, az erek sem bírnak mindent. Felszabadítottam a polcodat, tettem oda kefirt. Idd meg, jót tesz.
Péter arca bíborszínűre váltott. Ökölbe szorította a kezét, nehezen vette a levegőt, aztán sarkon fordult, és beviharzott a hálószobába a feleségéhez.
– Júlia! – sziszegte, miután gondosan behúzta maga mögött az ajtót. – Mi folyik itt? Anyád normális? Kidobta az ételemet! A fülem mellett porszívózik a jogos pihenőnapomon! Mondd meg neki, hogy hagyja abba ezt a cirkuszt!
Júlia a tükör előtt ült, és krémet simított az arcára. Még csak meg sem fordult.
– Péter, őszintén szólva nem értem, mi a bajod – válaszolta nyugodtan. – Hiszen ő anya. Gondoskodik rólunk. Ő jobban tudja, mi egészséges, és mi nem. Bírd ki egy kicsit, a család már csak ilyen. A család nem sértheti meg az ember komfortzónáját.
Péter hirtelen elhallgatott. A felesége mondatai úgy csaptak vissza rá, mint a saját, éveken át ismételgetett szavainak gúnyos visszhangja. Kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de egyetlen használható érvet sem talált.
Katalin pedig ekkorra már kezdett igazán belejönni a szerepébe.