A fürdőszoba csukott ajtaja mögül egyenletes, szünet nélküli vízcsobogás hallatszott. Péter a folyosón állt, mellkasán összefont karral, és ingerülten ütögette mutatóujjával a karórája számlapját.
— Júlia, anyád már negyven perce folyatja a vizet — sziszegte halkan, nehogy a vendég meghallja, de elég élesen ahhoz, hogy minden szó odavágjon a feleségének. — Nálunk vízóra van, ha esetleg elfelejtetted volna.
Júlia a hálószoba ajtófélfájának támaszkodott, és némán figyelte a férjét.
— Vasárnapig marad, vagy hétfőig? — folytatta Péter, miközben ideges mozdulattal megigazította a melegítőnadrágja derekát. — Nehéz hetem volt, Júlia. Hétvégén pihenni szeretnék, nem vigyázzban járkálni a saját lakásomban. Még alsónadrágban sem mehetek ki a konyhába. Mikorra szól a visszajegye?
Júlia továbbra sem szólt semmit. Pontosan három nappal korábban ebből a lakásból, ugyanezen a küszöbön át távozott Erika, Péter édesanyja. Két teljes hétig vendégeskedett náluk. Két végtelenül hosszú hétig, amikor a melegvízórák úgy pörögtek, mint valami erőmű turbinái, Péter pedig szinte röpködött az anyja körül, és egyszer sem jutott eszébe sem a fáradtság, sem a megterhelő munkahét, sem az, hogy joga volna fehérneműben közlekedni otthon.
Ahogy Júlia most a férje elégedetlenül összeszorított száját nézte, egyszerre világossá vált számára: elfogyott a türelme. Huszonöt év házasság alatt annyira hozzászokott ahhoz, hogy elsimítsa a konfliktusokat, észre sem vette, mikor alakította át a saját életét mások kettős mércéjének kiszolgálásává.
Ez a kimondatlan rangsor lassan, évről évre épült fel. Akkor kezdődött, amikor friss házasok voltak. Erika adott nekik egy kisebb, de akkor nagyon fontos összeget az első lakáshitel önrészéhez. Péter ezt a segítséget anyai hőstetté emelte, az anyósa pedig ettől kezdve mintha örökös főrészvényesi jogot szerzett volna a családjukban.
Júlia édesanyja, Katalin, másik városban élt. Pénzzel nemigen tudta támogatni őket, viszont soha nem avatkozott bele a fiatalok életébe; úgy hitte, a tapintat a családi béke alapja. Éppen ez a finomság fordult végül ellene. Péter magától értetődően a „távoli rokonok” közé sorolta az anyósát, akinek a látogatását egyszerűen ki kell bírni valahogy.
A különbség minden apróságban szembeötlő volt.
Amikor Erika megérkezett, a lakás szinte hadiállapotba került. Hatkor már talpon volt. Súlyos léptekkel járt végig a folyosón, csapkodta a konyhaszekrények ajtaját, zörgette a lábasokat, és nagy lelkesedéssel rendezte át az edényeket.
— Júlikám, a fűszereidet betettem az alsó fiókba — közölte reggelinél. — Ott van a helyük. Kint csak porosodtak. A bögréket is átraktam. Én jobban tudom, mi a praktikus.
Péter közben jóízűen ette az anyja által sütött túrós palacsintát, és elnéző mosollyal pillantott a feleségére.
— Ugyan már, Júlia, ne kapd fel a vizet. Anyáról van szó, csak törődik velünk. Ő ezt jobban átlátja. Bírd ki, hiszen a családunk része.
A „családnak” mindent szabad volt. A család bírálhatta a függönyöket, megmondhatta, hogyan kell Péter ingeit mosni, és egész estére kisajátíthatta a televíziót.
Katalin látogatásai egészen másképp zajlottak. Évente egyszer jött, legfeljebb három napra. Hozott néhány apró ajándékot, csendben kipakolt a vendégszobában, és igyekezett minél kevésbé útban lenni. Alig evett, esténként pedig egy fotelben ült könyvvel vagy kötéssel a kezében, nehogy megzavarja a vejét a híradó nézésében.
Péter számára azonban már az anyósa puszta jelenléte is személyes sérelemnek számított. Ha elment mellette a folyosón, feltűnően nagyokat sóhajtott. Ilyenkor bezárkózott magába.