Nóra, Gergő felesége írta.
„Attila, na mi van, a te virágtündéred végre kinyitotta a pénztárcáját a mi kis nyaralásunkra? Már kinéztem egy szállodát Szegeden, a foglalót ma kellene elutalni, amíg él az akció!”
Eszter szíve egy ütemre kihagyott. Miféle nyaralás? Hiszen neki azt mondták, Márk táborozásáról van szó. Reszkető ujjakkal felemelte a készüléket, és megnyitotta az üzenetváltást. Amit a következő tíz percben végigolvasott, élesen kettévágta az életét: volt az addigi, és lett az utána következő.
Visszagörgetett az elmúlt hetek beszélgetéseiben, és apránként kirajzolódott előtte egy hosszú évek óta épített, alaposan megszervezett hazugságrendszer. Ilona, az anyósa ezt írta: „Kisfiam, holnap ne felejtsd el átküldeni a szokásos havi támogatásomat, láttam egy nagyon csinos őszi kabátot. Eszternek pedig szólj, hogy szombatra süsse meg azt a meggyes pitét, tudod, amelyiket szeretünk, mert átmegyünk hozzátok.”
Alatta Gergő üzenete következett: „Attikám, köszi az ötvenezret az autóhitelre. Az asszonyod nem kezdett el szaglászni, hová tűnt a pénz? Elég akadékoskodó nő, még a virágaira költött aprót is számon tartja.”
Attila válasza fölényeskedő, elégedett hangon íródott: „Ugyan már, mit tudna csinálni? Egész nap a virágágyásai között ül. Azt mondtam neki, megvágták a prémiumomat, meg még valami büntetést is levontak. Bevette. Nekünk meg pont jól jön, hogy ő viszi a háztartást a hátán, az én fizetésemet meg nyugodtan családi célokra fordíthatjuk. Csak előtte ne járjon el a szátok a háromszázezres negyedéves bónuszomról.”
Eszter gyomra összerándult, és keserű hányinger kúszott fel a torkába. Háromszázezer forintos bónusz? Attila még az előző héten is arról panaszkodott, hogy csúszik a fizetése, és megkérte őt, fizesse be helyette a kocsija biztosítását.
A legkegyetlenebb csapás azonban valamivel feljebb várta. Gergő a hírhedt közös házra félretett megtakarításokról érdeklődött. Attila nevetős jelekkel válaszolt: „Tesó, milyen közös ház vele? Ha egyszer válás lesz, még osztozkodni kellene rajta. Abból a pénzből egy hónapja vettem egy frankó építési telket a tó mellett. Természetesen anyu nevére került, ajándékozási szerződéssel. Jogilag se nekem, se a drága feleségemnek semmi köze hozzá. Aztán majd lassan építkezünk. Anyu később úgyis rám írja végrendeletben.”
A konyhára sűrű, nyomasztó csend ereszkedett. Csak a fürdőszobából kiszűrődő vízcsobogás hallatszott. Eszter nem sírt. Mintha odabent valaki lekapcsolta volna benne az érzéseket, és kizárólag egy hideg, pontosan működő gondolkodást hagyott volna hátra. Minden illúziója darabokra hullott. Öt év házasság nem volt más, mint jól jövedelmező vállalkozás egy ravasz logisztikus és az élelmes rokonsága számára. Ő nem családtag volt a szemükben, hanem kényelmes, ingyenes tartozék: háztartási alkalmazott, kiszolgáló személyzet és bankautomata, amelyből kedvük szerint lehet pénzt kivenni szállodára, autóra, kabátra.
Elővette a saját telefonját, és módszeresen, képernyőről képernyőre lefényképezte az egész beszélgetést. Ezután Attila mobilján megnyitotta a banki alkalmazást. A jelszót tudta: a férje születési éve volt. Belépett a megtakarítási számlák közé. A „Házra” elnevezésű számla, amellyel Attila annyit büszkélkedett, üresen állt. A tranzakciós listában ott szerepelt: két hónappal korábban a teljes összeg Ilona számlájára ment át. Eszter ezt is lefotózta. Végül pontosan ugyanabba a helyzetbe tette vissza a férje telefonját az asztalra, ahogy megtalálta, lekapcsolta a konyhában a villanyt, és bement a hálószobába.
Másnap, szombaton, amúgy is családi vacsora volt betervezve. Attila meghívta az anyját, a testvérét és a sógornőjét, hogy „ünnepélyesen megemlékezzenek a tanév végéről”, és megköszönjék Eszternek, hogy segített a tábor ügyében.
Reggel Eszter kiment a piacra. Vett egy nagy, házi kacsát, friss almát, áfonyát és rozmaringot. Amikor hazaért, olyan jeges nyugalommal látott főzni, amelyet bármelyik konyhafőnök megirigyelt volna. Sóval és borssal bedörzsölte a madarat, savanykás almával megtöltötte, majd betolta a sütőbe. A nappali asztalára elővette az ünnepi lenvászon terítőt, kirakta a kristálypoharakat, és gondosan elrendezte az ezüst evőeszközöket. Ezt a vacsorát búcsúlakomának készítette.
A vendégek pontosan hatkor érkeztek. Ilona úgy lépett be a lakásba, mintha az a saját rezidenciája volna, és első dolga volt végighúzni az ujját az előszobai polcon, port keresve. Gergő és Nóra feltűnően jókedvűek voltak; láthatóan már előre ízlelgették az ingyenes pihenést. Attila fontoskodva sürgött-forgott, bort bontott, gyümölcslevet töltött.
— Jaj, Eszterkém, ez a kacsa egyszerűen csodálatos! — trillázta Ilona, miközben hatalmas darabot szedett magának az aranybarnára sült húsból. — Te aztán házias asszony vagy, ezt mi mindig nagyra értékeltük. Bár persze egy családban mégiscsak az a legfontosabb, hogy legyen egy igazi eltartó férfi. Attila szerencsére ilyen.