„Már megint elfelejtetted átutalni a pénzt Márk táborára?” — vágta oda Attila, alighogy belépett, és ingerülten a kulcsait a cipősszekrényre hajította

Ez az igazságtalan önzés mérhetetlenül fáj.
Történetek

— Már megint elfelejtetted átutalni a pénzt Márk táborára? Hiszen megbeszéltük, hogy ebben a hónapban kisegítjük Gergőéket! Lakáshitelt fizetnek, két gyereket nevelnek, nem könnyű nekik, te meg a garasoskodásoddal jössz! — vágta oda Attila, alighogy belépett, és ingerülten a cipősszekrényre hajította a kulcsait.

Eszter kimerülten támaszkodott meg az előszoba ajtófélfájánál. Épp csak hazaért a virágműhelyéből. Elviselhetetlenül hosszú nap volt mögötte: a nagykereskedők hibás szállítmányt hoztak a kenyai rózsákból, ezért két órán át vitatkozott telefonon a beszállítóval, aztán töviseket szedett le a szárakról, jéghideg vízzel teli, nehéz műanyag vázákat cipelt, végül négy bonyolult menyasszonyi csokrot állított össze. Sajgott a dereka, az ujjai tele voltak apró szúrásokkal, égették a sebeket a virágkötő drótok és az éles metszőolló nyomai.

— Attila, ma befizettem a lakás rezsijét, bevásároltam egész hétre, és megrendeltem az új ecuadori rózsaszállítmányt a stúdióba. Nem maradt túl sok szabadon elkölthető pénz a kártyámon — felelte Eszter higgadtan, miközben levette a vékony kabátját, és betette a szekrénybe. — Egyébként miért nekünk kellene kifizetni a nyári tábort a te unokaöcsédnek? Gergő és Nóra is dolgozik, ráadásul két autójuk van.

— Azért, mert család vagyunk! — csattant fel a férje, és felháborodott mozdulattal széttárta a karját, majd bevonult a konyhába, hogy belenézzen a hűtőbe. — Gergő az öcsém. Most átmeneti pénzügyi gödörben vannak, nehéz időszak ez nekik. Mi meg ketten élünk, gyerekünk egyelőre nincs, nincs is igazán kire költeni. És pontosan tudod, mi a pénzügyi tervem. A fizetésem nyolcvan százalékát félreteszem a majdani vidéki házunkra! Értünk csinálom, magamtól vonok meg mindent, te pedig nem vagy képes rászánni azt a szerencsétlen százhúszezer forintot a gyerekre!

Eszter lehunyta a szemét. A halántékában tompa lüktetéssel jelentkezett a fejfájás. A „jövendő vidéki házról” szóló előadás már négy éve visszhangzott a lakásuk falai között. Amikor összeházasodtak, Attila költözött hozzá. Ezt a tágas, világos, kétszobás lakást Eszter egyedül vásárolta, és a hitelt is idő előtt törlesztette, azoknak az álmatlan éjszakáknak köszönhetően, amelyeket ünnepi virágkompozíciók készítésével töltött. Attila akkoriban logisztikai menedzserként dolgozott, átlagosan keresett, de szépen udvarolt: csokoládét vitt neki, nagy családról beszélt, meg egy verandás, meghitt otthonról.

Az esküvő után ünnepélyesen közölte, hogy magára vállalja a legfontosabb küldetést: összegyűjti az alaptőkét a közös családi fészekre. Ettől kezdve a fizetése valamilyen titkos, magas kamatozású számlára vándorolt, amelyhez kizárólag ő fért hozzá. Attila mindössze az otthoni internetet és a saját autója üzemanyagát fizette. Minden más Eszterre maradt: az élelmiszer, a villany- és vízszámlák, a háztartási szerek, az új ruhák, a mosógép javítása, sőt még a kávézós programok költsége is.

Ráadásul Attilának nagy, összetartónak mondott rokonsága volt, amelynek valahogy mindig éppen anyagi segítségre akadt szüksége. Hol az anyósának, Ilonának kellett sürgősen ablakot cseréltetnie a hétvégi házban, hol Gergőnek hiányzott pénz a motorjavításhoz, hol pedig Nórának kellett támogatás, mert a kisebbik fiút magánlogopédushoz akarta járatni. Attila ilyenkor minden alkalommal könyörgő tekintettel nézett Eszterre, és arra kérte, értse meg a helyzetet.

— Rendben, holnap reggel átutalom — adta meg magát végül Eszter, mert érezte, hogy egy újabb veszekedéshez már nincs ereje. — De idén ez az utolsó alkalom. Nemsokára jön a szezonális visszaesés a forgalomban, és tartalékot kell képeznem a műhely bérleti díjára.

Attila elégedetten elmosolyodott, odalépett hozzá, és puszit nyomott a feje búbjára.

— Na látod, tudsz te okos lenni. Én mindig is tudtam, hogy megértő asszony vagy. Most bemegyek a fürdőbe, kicsit kiengedem a gőzt, mert ma nálunk is teljes káosz volt a munkahelyen.

Eltűnt a fürdőszobában, és hamarosan megindult a víz zubogása. Eszter a konyhába ment, hogy főzzön magának egy csésze kamillateát. Az asztalon ott hevert Attila telefonja. Nem volt lezárva; a férje valószínűleg híreket olvasott, aztán elfelejtette megnyomni a gombot. Hirtelen felvillant a kijelző, és a készülék apró rezgésekkel jelezni kezdett. Egy értesítés. Aztán még egy. Majd a harmadik. A hang bosszantotta Esztert, ezért odanyúlt, hogy némára állítsa, ám ekkor akarata ellenére is megakadt a szeme a felugró üzeneteken.

A családi csoportból érkeztek. Attila valamiért sosem vette be oda Esztert; mindig azzal hárította el, hogy unalmas dolgokról van szó, például grillezéshez való pácokról meg az anyja palántáiról. A beszélgetés neve ez volt: „Mieink”.

Eszter nem tartozott azok közé, akik más telefonjában kutakodnak. Az utolsóként felvillanó üzenet szövege azonban egy pillanat alatt dermedtté tette.

Életidő