– Azt szeretném, ha bocsánatot kérne – szólalt meg Lilla halkan, egyenesen Gabriellára nézve. – Nem bosszúból, és nem azért, mert haragszom. Hanem mert ha most úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, ön azt fogja hinni, legközelebb is megengedheti magának. Márpedig nem. Velem sem, mással sem.
– Hogy én kérjek bocsánatot?! – kapta fel a fejét Gabriella. – Harminc évvel idősebb vagyok nálad! Akár a lányom is lehetnél!
– Az életkor nem felmentés a tapintatlanságra – felelte Lilla, és lassan megrázta a fejét. – Szeretnék jó menye lenni. Képes vagyok tisztelni önt. De azt nem fogadom el, hogy megragadjanak, dirigáljanak nekem, mit egyek, mit főzzek, hogyan éljek. Ez az én életem. És Márké is. Ketten alakítjuk.
Márk ujjai erősebben fonódtak az övére.
– Anya, szeretlek – mondta csendesen. – De ha nem tanulod meg tiszteletben tartani Lilla határait, ritkábban fogunk jönni. Sokkal ritkábban.
Gabriella elnémult. A szemében egyszerre villant düh és sértettség, a mélyén pedig valami bizonytalan rémület is: annak az embernek a zavara, aki életében először tapasztalja meg, hogy valaki nem hajlandó az ő szabályai szerint játszani.
– Ti most gúnyt űztök belőlem – suttogta végül. – A saját családom…
– A rokonság nem ad jogot a durvaságra – mondta Lilla ugyanolyan halkan. – Épp ellenkezőleg: arra kellene okot adnia, hogy több melegség legyen köztünk, ne arra, hogy parancsolgassunk egymásnak vagy rángassuk a másikat.
Aznap este hamarabb indultak haza, mint máskor; az ünnepi ebéd tányéron maradt része érintetlenül hűlt az asztalon. Márk az ajtóban még megcsókolta az anyja arcát, és közölte, hogy néhány nap múlva telefonál. Gabriella nem szólt semmit, csak az ablak felé fordította az arcát.
Az autóban hosszú ideig egyikük sem beszélt. Lilla a mellettük elsuhanó lámpák fénycsíkjait nézte, míg végül megtörte a csendet.
– Köszönöm, hogy mellém álltál.
– Nem volt nehéz – válaszolta Márk, bár mindketten pontosan tudták, hogy ez nem igaz. – Csak… hirtelen megértettem, hogy harminc éven át természetesnek vettem ezt az egészet. Pedig egyáltalán nem az.
A következő hónapok nem hoztak könnyű békülést. Gabriella ritkábban hívta őket, az ünnepi meghívásai jegesen udvariasak lettek, és előfordult, hogy a terveiről egyszerűen elfelejtett időben szólni. A régi, meghittnek képzelt kapcsolat anyós és meny között sosem épült fel igazán; idővel már egyikük sem erőltette.
Mégis, esténként, amikor Márk hazaért a munkából, és Lilla fazekában a saját receptje szerint, kéretlen tanácsok nélkül rotyogott a leves, a lakást olyan béke töltötte meg, amilyen csak ott születik meg, ahol senkinek sem kell félnie attól, hogy önmaga legyen.