– Nem feltételeket szabok – felelte Lilla halkan. Két ujjal megfogta az anyósa csuklóját, nem rántotta, nem lökött rajta, csak nyugodtan elvezette a kezét az arcától. – Azt mondom, ne érjen hozzám. Erről nincs vita.
– Hogy merészelsz így beszélni velem? – Gabriella szinte levegő után kapkodott. – Én engedtelek be ebbe a családba, én ültettelek az asztalunkhoz, te meg félrelököd a kezemet? Hálátlan vagy!
Ekkor Márk berohant a konyhába. Nyilván meghallotta a kiabálást. Egyetlen pillantással felmérte a jelenetet: Lilla kipirosodott állát, az anyja tajtékzó arcát, a vágódeszkán félredobott kést.
– Mi folyik itt? – kérdezte csendesen, de a hangjában volt valami idegen, valami szokatlan még saját maga számára is.
– A feleséged tiszteletlen velem! – vágta rá azonnal Gabriella, mintha már készen állt volna a válasszal. – Csak szóvá tettem neki a reggelit, erre elkezdett itt jogokat követelni, meg félreütögetni a kezemet!
– Anyád megfogta az arcomat – mondta Lilla egyszerűen, minden színpadias felhang nélkül, mintha egy tényt közölne. – Megkértem, hogy engedjen el. Nem tette.
– Nem fogtam meg! Csak magam felé fordítottam, hogy a szemembe nézzen, amikor beszélek hozzá! – háborodott fel Gabriella. – Ez talán már bűn?
Márk néhány másodpercig nem szólt. Hol az anyját nézte, hol a feleségét, és közben az arca lassan megváltozott. Mintha repedések futottak volna végig azon a régi, kényelmes képen, amelyben az anyjának mindig igaza van, a veszekedéseket pedig egy bólintással és hallgatással el lehet simítani.
– Anya – szólalt meg végül –, nincs jogod hozzáérni Lillához. Soha. Sem az állához, sem a kezéhez, semmihez.
– Márk! – Gabriella a mellkasához kapta a kezét, mintha tőrt döftek volna belé. – Te most mégis kinek az oldalán állsz?
– A józan ész oldalán – válaszolta a férfi. – Folyton belé kötsz. Hol az étel nem elég jó, hol a természete zavar, most meg már kézzel is rendre akarod utasítani. Ennek véget kell vetni.
– Egyedül neveltelek fel, apád állandóan a munkában volt, én mindent odaadtam neked, te pedig most a menyem előtt oktatsz ki engem? – Gabriella hangja éles visításba csapott át.
– Nem kioktatlak – mondta Márk, és odalépett Lillához, majd megfogta a kezét. – Csak azt kérem, tiszteld a feleségemet. Ez két külön dolog, anya.
Gabriella lerogyott a sámlira, mintha hirtelen nem tartanák meg a lábai, és zokogni kezdett: hangosan, szaggatott sóhajokkal. Lilla azonban észrevette, hogy miközben a könnyek valóban végigcsorognak az arcán, a tekintete éber és számító marad, mintha figyelné, milyen hatást vált ki a sírása.