– emelte meg a hangját Gabriella. – Hozzád beszélek, te meg úgy hallgatsz, mintha vizet tartanál a szádban. Ez, csak szólok, udvariatlanság. Az idősebbeknek illik válaszolni, nem némán lapítani, mintha csak megtűrt vendég volnál itt.
Lilla félretette a kést, amellyel eddig a zöldségeket aprította.
– Hallom, amit mond, Gabriella – felelte nyugodtan. – Csak nem látom értelmét annak, hogy azon vitatkozzunk, mit eszem reggelire. Ez az én döntésem.
– A te döntésed?! – csattant fel az anyósa, és a majonéztől maszatos kezével teátrálisan a levegőbe csapott. – Mióta vannak ebben a családban külön kis „saját döntések”? Amióta hozzámentél a fiamhoz, a mi nevünket viseled. Innentől kezdve nem külön ügyek vannak, hanem közös, családi ügyek!
– Az, hogy a felesége lettem, nem jogosítja fel arra, hogy előírja, mit ehetek reggel – mondta Lilla halkan, de rendíthetetlenül.
Egy pillanatra dermedt csend telepedett a konyhára. A nappaliból Márk örömteli kiáltása szűrődött át – nyilván gólt rúgott valaki a meccsen –, odabent azonban mintha a levegő is megnehezedett volna.
– Szóval így beszélsz velem – sziszegte Gabriella. – Eddig csak hallgattál, játszottad a szerény menyecskét, most meg hirtelen jogokat követelsz magadnak. Én tudtam, hogy ez a nagy önállóságod egyszer még bajt hoz ránk. Majd Márk is meghallja, milyen hangot ütsz meg az anyjával!
– Nem akarok veszekedést – próbálta Lilla lágyabbra venni a hangját. – Fejezzük be inkább a salátát, jó?
Gabriella azonban már lendületbe jött. Hátralépett egyet, végigmérte Lillát tetőtől talpig, majd váratlanul az álla alá nyúlt, és durván maga felé fordította az arcát.
– Rám nézz, ha hozzád beszélek – súgta fenyegetően. – Ne forgasd el a szemed, mintha neked ugyan semmi szégyellnivalód nem volna. Pedig volna, drágám. A fiamat a hülye diétáiddal kényezteted el, közben meg itt keménykedsz velem!
Lilla mozdulatlanná vált. Gabriella ujjai meglepő erővel szorították az állát, a körmei vékonyan végigkarcolták a bőrét. A hirtelen fájdalomtól és a megaláztatástól könny szökött a szemébe, de nem sütötte le a tekintetét.
– Vegye el a kezét – mondta egyenletes, szinte idegennek ható hangon.
– Tessék? – Gabriella úgy tett, mintha nem értené.
– Azt mondtam, vegye le a kezét az arcomról. Most azonnal.
Gabriella nem engedte el. Ellenkezőleg: még erősebben markolta meg, mintha ezzel akarná bizonyítani, ki az úr a házban.
– Nekem te ne szabj feltételeket – vágta rá, a dühtől már a szavakat is alig találva. – Nem verni jöttem téged, hanem nevelni! Férjhez mentél, hát ideje felfognod, ki számít itt igazán. Márk anyja én vagyok, nem te.