Márk vasárnapi ebédre vitte el Lillát a szüleihez, ahogy mindig: pontosan kettőre érkeztek, kezében egy tortával a belvárosi cukrászdából, az anyjának pedig egy csokor krizantémmal. Gabriella asszony kötényben nyitott ajtót; hagyma és babérlevél illata lengte körül, s már a küszöbnél szemrehányóan megszólalt:
– Hát végre. Már azt hittem, teljesen elfelejtettétek, merre laknak a szüleitek.
– Anya, múlt héten is itt voltunk – mosolygott fáradtan Márk, miközben átölelte.
– Egy hét az már felejtésnek számít – vágta rá az asszony, majd a menyére nézett. – Lilla, gyere be, segítesz a salátában. Kezet mostál?
Lilla nyolc hónapja ment hozzá Márkhoz. Egy magániskolában tanított angolt, csendes, visszafogott természetű nő volt, aki előbb végiggondolta a mondanivalóját, és csak utána szólalt meg. Gabriella ezt a tulajdonságot következetesen fennhéjázásnak tartotta.
Az anyósa azok közé az asszonyok közé tartozott, akik egész életükben úgy irányították a konyhát, mintha parancsnoki hídon állnának. Nem viselték el, ha valaki „rosszul” vágta a répát, vagy érzésre sózta meg a levest.
– Persze, szívesen segítek – mondta Lilla, levette a gyűrűjét, a nyakláncára akasztotta, majd feltűrte a pulóvere ujját.
Az első félóra a megszokott mederben telt. Gabriella utasításokat osztogatott, Lilla szeletelt, Márk pedig az apjával focit nézett a másik szobában. A tévé tompa zúgása összekeveredett a serpenyőben piruló hagyma illatával.
– Ne aprítsd ilyen kicsire az uborkát – szólalt meg hirtelen az anyósa, Lilla válla fölött figyelve a deszkát. – Ez nem éttermi hidegtál, hanem családi saláta. Nagyobb darabok kellenek, hogy érezni lehessen benne.
– Rendben – felelte Lilla, és engedelmesen egy új uborkáért nyúlt.
– És ha már itt tartunk – folytatta Gabriella, mintha csak erre várt volna –, régóta meg akartam mondani: ideje lenne megtanulnod rendesen főzni. Nem ezeket a joghurtos, granolás reggeliket erőltetni. Egy férfinak meleg étel kell, nem diétás semmiség. Az én Márkom mindig szerette a fasírtot, most meg biztos éhesen jár-kel.
– Márk nem panaszkodik – válaszolta Lilla nyugodtan, tekintetét továbbra sem emelve fel a vágódeszkáról.
– Persze hogy nem panaszkodik, jól nevelt – horkant fel Gabriella. – De én látom, hogy lefogyott a fiam. Vagyis nem eteted rendesen.
Lilla nem szólt semmit. Már régen kialakította a maga védekezését: apróságokon nem vitatkozik, a csípős megjegyzéseket elengedi a füle mellett, és az erejét arra tartogatja, ami valóban számít. Aznap azonban úgy tűnt, Gabriella a szokásosnál messzebbre akar menni.
– Te egyáltalán hallod, amit mondok?