— A holmikat majd holnap elvisszük.
— Várj! — Mária utánuk lépett, mintha csak most fogta volna fel igazán, mi történik. — Gábor, állj meg! Nem sétálhatsz ki így az ajtón! A fiam vagy!
Gábor megállt, de nem fordult vissza azonnal.
— De, anya. Megtehetem. És most meg is teszem. Nem azért, mert rossz embernek tartalak. Hanem mert ez nekem fáj. Fáj nézni, ahogy valaki, akit szeretek, gyűlöli azt az embert, akit szintén szeretek.
— Én nem gyűlölöm! — csattant fel Mária.
— „Ronda”, „ringyó”, „behálózott”, „elcsavarta a fejed”, „megbabonázott” — sorolta halkan Gábor. — Szerinted ez hogy fér össze a szeretettel?
Mária lassan leereszkedett a kanapéra. Úgy tűnt, egyetlen pillanat alatt kifutott belőle minden erő.
Eszter ránézett az anyósára, és saját meglepetésére nem haragot érzett. Inkább szánalmat. Egy magányos asszony ült előtte, aki három évtizeden át a fiára építette az életét. Most pedig ez a fiú elindult kifelé abból az életből.
— Mária — szólalt meg Eszter csendesen. — Én nem akarok háborút.
Az asszony lassan felemelte a fejét.
— Győztél — mondta tompán. — Mit akarsz még?
— Nem győztem. Itt ma senki sem nyert. Mindhárman veszítettünk.
Gábor finoman az ajtó felé húzta a feleségét, de Eszter még egy pillanatra megállt.
— Ha egyszer készen áll rá, hívjon fel. Ne Gábort. Engem. Megvan önnek a számom.
Kiléptek a hideg estébe. Gábor egyetlen szót sem szólt, amíg el nem értek az autóig.
— Miért mondtad ezt neki? — kérdezte végül rekedten. — Azok után, amiket hozzád vágott…
Eszter vállat vont.
— Mert az anyád. És mert pontosan tudom, milyen az, amikor az embert kitaszítottnak bélyegzik. Tíz éven át hallgattam, hogy ronda vagyok. Megtanultam védekezni, de gyűlölni nem tanultam meg.
Gábor magához húzta. Erősen, szinte kétségbeesetten ölelte.
— Annyira megijedtem — suttogta. — Amikor meghallottam, miket mond… Azt hittem, sírva fakadsz, elszaladsz. Te pedig…
— Én pedig Ronda Eszti vagyok — húzta el a száját Eszter halvány mosollyal. — Engem nem lehet szavakkal agyonütni. Megedződtem.
Egy héttel később Mária telefonált. Nem Gábornak. Eszternek.
Rövid beszélgetés volt. Bocsánatot nem kért — arra még nem volt képes. Csak ennyit mondott: „Jöjjenek át vasárnap. Sütök pitét.”
Ez nem kibékülés volt. Inkább fegyverszünet. Törékeny, mint az első vékony jégréteg egy őszi folyón.
A kapcsolatuk megsérült, talán végleg. A repedés ott maradt közöttük. De a teljes összeomlást sikerült elkerülni.
Eszter letette a telefont, aztán a férjére nézett.
— Anyukád meghívott minket pitézni.
Gábor elmosolyodott.
— Akkor van még remény?
— Van — bólintott Eszter. — Kicsi, ferde, mindkét lábára sántít. De van.
És ez már több volt a semminél.