— Mindent — tette hozzá Gábor rekedten. — Az első szótól az utolsóig.
Mária úgy torpant meg, mintha hirtelen falba ütközött volna.
— Hogy érted azt, hogy az első szótól?
— Úgy, ahogy mondom. Már húsz perce megérkeztem. Kint ültem a folyosón. És hallgattam.
A szobára nehéz, fojtogató csönd ereszkedett.
— Te… hallgatóztál? — suttogta Mária.
— Vártam — felelte Gábor. — Arra vártam, mikor mutatod meg végre az igazi arcodat. Reméltem, hogy tévedek. Hogy Eszter túloz, hogy csak a fájdalma beszél belőle. Hogy az anyám nem képes… — elakadt a hangja. — Nem képes ennyire mélyre süllyedni.
— Gáborkám, ő kezdte! — Mária újra a mellkasához kapott. — Én csak beszélni akartam vele, de ő…
— „Hiszen csúf vagy” — idézte Gábor halkan, mégis könyörtelenül. — Ezt nevezed beszélgetésnek? Előástad azt a gyerekkori gúnynevét. Pontosan tudtad, hová kell szúrni. Azért jöttél ide, hogy még az érkezésem előtt kiprovokáld a veszekedést.
— Hogy micsoda?!
— Hogy megalázd. Hogy megmutasd, ki parancsol. Hogy én azt lássam: Eszter „hisztérikusan” viselkedik, és végül melléd álljak.
Mária nem szólt. Csak állt, dermedten, mintha egyszerre fogyott volna el minden érve.
— Anya — Gábor közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét. — Bocsáss meg nekem.
Eszter összerezzent. Mária arca pedig egyetlen pillanatra reménnyel telt meg.
— Miért, kisfiam?
— Azért, mert mertem beleszeretni egy nőbe — mondta Gábor egyenletes hangon, de minden szavában fájdalom csengett. — Azért, mert megnősültem. Azért, mert már nem csak a te fiad vagyok. Bocsáss meg, hogy felnőttem. Hogy saját családot szeretnék.
Képtelenül hangzott. Szinte torzan. Bocsánatot kérni azért, mert szeret valakit. Eszter mégis értette: a férje az utolsó hidat próbálta megtartani köztük. Azt a hidat, amely már minden eresztékében recsegett.
— Gúnyt űzöl belőlem? — lehelte Mária.
— Nem. Csak azt mondom ki, amit hallani akarsz. Mert mást nem vagy képes meghallani. Nem tudsz. És nem is akarsz.
Mária kirántotta a kezét a fia ujjai közül.
— Szóval ez a… ez a…
— Ne, anya — vágott közbe Gábor, és a hangja most már figyelmeztetés volt. — Egyetlen szó, és azt soha nem fogom megbocsátani.
Mária elhallgatott. Eszter látta rajta, hogy a harag még mindig forr benne. De a félelem erősebbnek bizonyult: a rettegés attól, hogy végleg elveszítheti a fiát.
— Kivettem egy lakást — mondta Gábor. — Ma akartam elmondani. Azt terveztem, hogy megkérlek, nézd meg velünk, segíts a költözésnél. Azt hittem, örülni fogsz, hogy lesz végre egy saját helyünk. Egy igazi otthonunk.
— Te… elmész? — Mária hangja megremegett.
— Nem tőled megyek el, anya. Csak végre a saját életemet fogom élni.
Eszter odalépett a férjéhez, és szó nélkül megfogta a kezét. Gábor erősen rákulcsolta ujjait az övéire, hálásan, mintha abba a kézfogásba kapaszkodna.
— Menjünk — mondta.