„Milyen jó lenne ma sehová sem menni” — gondolta, majd azonnal elszégyellte magát, mert az anyja várta

Elkeserítő valóság: kimerült szeretet, remény csírái.
Történetek

…ahol még külön le is húzzák rólam az utolsó bőrt.

Katalin nem szólt semmit. Ő maga már egy éve nem kísérte el a férjét ezekre a látogatásokra. Elege lett abból, ahogy az anyósa végigmérte: mintha valami semmirekellő lenne, aki nem bírja a terheket, bezzeg régen, a Magyar Népköztársaság idején az asszonyok a föld szélén megszültek, aztán már mentek is tehenet fejni.

Ugyanekkor, nagyjából ötven kilométerrel arrébb, a Nyárfás kiskerttelepen Mária a verandán ült, és sírt.

István a kapu mellett állt, némán cigarettázott. A krumpli nem került a földbe. Az ágyások gazosan maradtak. A fiuk nem jött el.

– Nem kellett volna idáig vinni – szólalt meg végül a férfi, de nem fordult a felesége felé. – Nagy hiba volt.

– Mi volt hiba? – hüppögött Mária. – Az, hogy felneveltük? Vagy az, hogy segítséget kértünk tőle?

– Ez az egész kert. Évek óta csak nyűglődünk vele. Igaza van. Minek nekünk fél hektár?

– István, te most komolyan beszélsz? Hiszen mindig te mondtad, hogy ami a miénk, az biztos…

– Tudom, mit mondtam. Ostoba voltam. Rátettük az életünket ezekre az ágyásokra. Az övét is. És hova jutottunk? A gyerekeink már nem ülnek velünk egy asztalhoz, az unokáink alig ismernek minket. A krumplit meg a piacon meg lehet venni kilóját százhúsz forintért.

Mária még keservesebben sírni kezdett. Saját magát sajnálta, a férjét is, a fiát is, és még azt a szerencsétlen, el nem ültetett krumplit is.

Eltelt egy hét. Gábor egyszer sem hívta fel az anyját. Az anyja sem kereste őt. A csönd egyre nehezebben telepedett rájuk.

Először Gábor arra számított, hogy majd csörög a telefon. Aztán legalább egy üzenetre várt. Később már egyetlen hangulatjelet is elfogadott volna a közös családi csoportban. De semmi nem történt. A beszélgetés némán állt.

Mária a második napon kilépett a csoportból. Erzsébet rögtön követte. Júlia, Gábor unokatestvére, külön írt Katalinnak: „Mondd meg Gábornak, hogy az anyja nagyon rosszul van. A vérnyomása száznyolcvan. Igazán felhívhatná.”

Katalin megmutatta az üzenetet a férjének. Gábor elolvasta, letette a telefont, és nem válaszolt.

Nem azért nem telefonált, mert nem szerette őket. Hanem mert rettegett attól a hideg, metsző hangtól, amely jobban át tudta fagyasztani, mint bármilyen huzat.

Attól félt, elveszíti a fejét, és olyasmit mond, amit később megbán. Félt, hogy ha most meghallja: „te elhagytál minket”, akkor valami végleg elpattan benne.

A munkahelyén is csendesebb lett. A kollégái észrevették, de nem faggatták. Katalin pedig napról napra jobban aggódott, mert látta rajta, hogy a férje közel jár a törésponthoz.

Egyszer megpróbálta ő maga felhívni az anyósát, de Mária nem vette fel. Kinyomta a hívást, és később sem telefonált vissza. Márk, aki az egészből semmit sem értett, szombat reggel megkérdezte:

– Apa, ma megyünk a mamához? Ott van az a nagy locsolókanna.

– Nem, kisfiam. Ma nem.

– Miért?

– Mert… a mama most elfoglalt.

Este Katalin óvatosan megszólalt:

– Mi lenne, ha jövő héten elmennénk hozzájuk? Csak emberi módon. Békében. Vinnénk egy tortát.

– Milyen tortát? – Gábor arcán mosoly sem rezdült. – Anya azt mondaná, nem ezt kellett volna venni. Hogy megint nem találtam el a tölteléket, tejfölöset kellett volna, nem piskótásat. Aztán hozzátenné, hogy nem szeretetből jöttünk, csak rágott a lelkiismeret, azért állítottunk be.

– Akkor ne figyelj oda rájuk.

– Odafigyelek, Katalin. Ha akarom, ha nem, hallom.

A hallgatás tizenegyedik napján Gábor végül az apját tárcsázta. István sokáig nem vette fel. Amikor mégis beleszólt, nem a szokásos, meleg „halló, fiam” hangzott el.

– Szia, apa – mondta Gábor, és érezte, hogy kiszárad a szája.

– Szervusz – jött a válasz hűvösen, minden lágyság nélkül.

– Hogy vagy?

– Élek.

– A vérnyomásod?

– Rendben van.

– És anya?

– Anyád… – István egy pillanatra elakadt. – Anyád mindennap sír. A dereka is beállt, fekszik. De ne aggódj. Megoldjuk. Egész életünkben megoldottunk mindent, most is meg fogjuk.

– Nem azért hívtalak, hogy…

– Hanem miért? – vágott közbe az apja. – Tudod, fiam, mi a legfájóbb? Nem a krumpli. Hétfőn fogadtam embereket, egy nap alatt elültették. Kifizettem, kész. Nem erről van szó. Te nem azért nem jöttél, mert sajnáltad azt a pár sort a földben. Hanem mert szégyellsz minket. Vagy mert útban vagyunk nektek. Válaszd ki, melyik tetszik jobban.

– Apa, én nem szégyellek benneteket. Csak elfáradtam.

– Mind elfáradtunk – vágta rá István. – De a családot akkor sem hagyja ott az ember.

– Én nem hagytam ott senkit!

– Akkor minek nevezed ezt? – megremegett az apja hangja. – Anyád térden állva gyomlált, egyedül, amíg én gyógyszerért mentem. Azt mondta nekem: „István, mi az egész életünket neki adtuk, ő meg még ennyit sem tesz meg értünk.” Most azt hajtogatja, hogy nem akar veled beszélni. És tudod mit? Én sem akarok!

– Szóval büntetni akartok?

– Nem, fiam. Nem büntetünk. Mi csak… – István elhallgatott, majd rekedten folytatta: – Csak attól félünk, hogy ha felhívunk, megint azt mondod, dolgod van.

Azzal letette.

Gábor azon az éjszakán egy percet sem aludt. Újra meg újra eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia az apját. Vagy az anyját. De azt is tudta: ha most ő kezdeményez, az olyan lesz, mintha beismerné, hogy mindenben ő a hibás.

Ezért végül arra jutott, hogy kivár. Jobb lesz megvárni, amíg a szülei maguktól lecsillapodnak.

Életidő