— Nem.
Katalin megütközve nézett rá. Gábor többnyire engedett az ilyesmiben, főleg ha az anyjáról volt szó.
— Kati, én ezt most nem bírom — mondta halkan, de szokatlanul keményen. — Nem megyek. Ma itthon akarok maradni veletek. Nem akarok földet túrni, nem akarom hallgatni, hogy anya szerint mindent rosszul csinálok, és azt sem, ahogy apa sóhajtozik, mintha belőlem sosem lett volna rendes férfi. Egyszerűen nem akarom.
Katalin nem vitatkozott. Csak bólintott, és leült mellé. Benedek aprókat szuszogott a mellkasán. 13:42-kor üzenet érkezett Erzsébet nénitől, Gábor anyjának testvérétől: „Gáborkám, hát ti tényleg magukra hagytátok a szüleidet? Alig állnak a lábukon. Ez nem szép. Anyád sír.”
14:15-kor László bácsi, az apai nagybácsi írt: „Hallom, kibújtál a munka alól. Sebaj, majd ha a te gyerekeid nőnek fel, megérted.”
14:47-kor Balázs, az unokatestvére telefonált. Ő maga az elmúlt hét évben elvből nem járt ki a kertbe, mert „hitele van és két állása”, most azonban váratlanul erkölcsi magaslatokra emelkedett.
— Mi van veled, Gábor? Anyád zokog a telefonba. Apád meg csak hallgat, ilyet én még nem is hallottam tőle. Menj már ki hozzájuk, jó?
— Balázs, te miért nem mentél?
— Tudod jól, dolgozom.
— És szerinted én nem? Ráadásul itt van két gyerek, az egyik éjszakánként alig alszik.
— Jó, de Kati úgyis otthon van, elvan a gyerekekkel, amíg te kiugrasz.
Gábor szó nélkül megszakította a hívást. Nem volt ereje magyarázkodni. Katalin Benedeket magához szorítva figyelte.
— Tudod, mi fáj a legjobban? — szólalt meg Gábor, a kijelzőt bámulva. — Hogy nem embert látnak bennem. Hanem feladatot. A „fiú” náluk azt jelenti: segítség. A „férj”: pénzkereső. Az „apa”: aki mindig ugrik, ha kell. Én meg… néha csak Gábor szeretnék lenni. Egy fáradt ember, aki nem akar semmit, és akinek joga van leülni egy ostoba sorozat elé, mert még ahhoz sincs ereje, hogy továbbnyomja a távirányítót.
Benedek felsírt. Katalin felállt, ringatni kezdte.
— Kimegyek sétálni a gyerekekkel — mondta csendesen. — Te pedig maradj egy kicsit magadban. Pihenj.
Gábor egyedül maradt a rendetlen lakásban. A konyhából tompa zúgás hallatszott: a beépített Kuppersbusch IGVS 6506 mosogatógép a reggeli után felhalmozódott tányérokat mosta. A szőnyegen egy vadonatúj Dreame L40 ULTRA CE robotporszívó villogott apró fénnyel; részletre vették, hogy Katalinnak legalább valamivel könnyebb legyen a mindennapi takarítás két gyerek mellett.
Márk kisautói szanaszét hevertek a padlón. A kanapé mellett, a sarokban ott állt egy üres teásbögre is, amelyet Gábor elfelejtett kivinni.
A telefon újra rezegni kezdett. Megint az anyja. Három óra alatt ez volt a tizedik hívás. Gábor felvette a készüléket, ránézett, majd megnyomta az „Elutasítás” gombot.
Ezután belépett a családi csoportbeszélgetésbe. Ott már javában forrtak az indulatok. Az anyja ezt írta: „A fiam nem jött segíteni, apáddal ketten maradtunk. A krumplit sem tudjuk elültetni, egész évben krumpli nélkül leszünk. Magunknak köszönhetjük, hogy ilyet neveltünk.” Erzsébet néni egy szívecskével reagált rá. Júlia, az unokatestvére hozzátette: „Gábor, azért igazán kimehetnétek, anyukád rosszul van.” Egy perccel később valamelyik távolabbi rokon óvatosan beírta: „Mindenkinek megvan a maga élete, lehet, hogy tényleg nincs már ereje.” Erre az anyja azonnal odavágta: „Nekünk meg honnan lenne?”
Gábor kilépett a chatből, lenémította az értesítéseket, töltött magának még egy teát, és hangosabbra állította a tévét. Valami főzőműsor ment benne; a műsorvezető vidáman magyarázta, hogyan kell tökéletes tésztát dagasztani. Gábor nézte a keverőtálban egyenletesen forgó masszát, és közben belül csak ürességet érzett.
Egy órával később, amikor Katalin visszaért a széltől kipirult Márkkal és a babakocsiban elaludt Benedekkel, Gábor még mindig a kanapén ült. A tévé szólt, a teája régen kihűlt.
— Hívtak még? — kérdezte Katalin, miközben levette Márkról a kabátot.
— Tíz nem fogadott hívás. A családi csoportban pedig anya már azt írja, hogy otthagytam őket meghalni az ágyások között.
Katalin leült vele szemben, és a tenyerébe fogta a kezét.
— Gábor, mondd meg őszintén: fogsz te még valaha kimenni hozzájuk?
A férfi sokáig nem felelt. Végül felnézett rá. A szeme vörös volt, alatta sötét karikák húzódtak, és olyan mély kimerültség ült az arcán, hogy Katalin hirtelen megijedt.
— Nem tudom — mondta végül. — Őszintén, fogalmam sincs. Szeretem őket. Nem akarom, hogy bajuk legyen. De nem bírom tovább úgy élni az életemet, hogy mindig nekik feleljek meg. Nincs hétvégém. Nincs olyan időm, amikor csak sétálhatnék Márkkal a parkban anélkül, hogy közben arra gondolnék: útba kell ejteni anyáékat is, mert már három hete nem voltam náluk. És ha mégis elmegyek, semmi mást nem hallok, csak azt, hogy rossz fiú vagyok, rossz férj, rossz apa. Hogy Katalin biztosan nem etet rendesen, mert lefogytam. Hogy keveset keresek. Hogy Márk miért nem mond azonnal köszönömöt, amikor belépünk, pedig illene. Érted? Én oda már nem pihenni megyek, hanem egy újabb műszakba.