pont akkor szakadt rá igazán, amikor Benedek a következő etetés előtt panaszos nyöszörgésbe kezdett.
Reggel kilenc körül Katalin bevonult vele a hálóba, hogy megszoptassa. Márk közben a szőnyegen ült, a kisvasút sínjeit próbálta összeilleszteni, és morogva magyarázott magának valamit arról, hogy ezek a sínek teljesen rosszak.
Gábor lerogyott a fotelbe. Csak egy pillanatra hunyta le a szemét. Legalábbis ezt hitte. Amikor újra felriadt, két óra telt el. Hirtelen pattant fel, de a mozdulattól megszédült, és egy másodpercig kapaszkodnia kellett.
Katalin addigra már rendet tett a konyhában, Benedeket beültette a pihenőszékbe, ő maga pedig a telefonját nézegette.
— Aludtál. Nem akartalak felkelteni — mondta csendesen.
— A fenébe… Ne haragudj. Mennyi az idő?
— Fél tizenegy múlt.
A telefon azonban néma maradt. Ez önmagában is gyanús volt. Az anyja ilyenkor rendszerint már kora reggel hívta őket, hangosan, sürgetőn, mintha katonai riadót fújna: „Na, elindultatok már? Mi apáddal már egy órája kint vagyunk a telken, mindjárt nekiáll a krumplinak, az én kezem meg már nem bírja!”
Most viszont semmi. Gábor még meg is könnyebbült egy kicsit. Talán megússzák? Gyorsan leadott egy nagyobb bevásárlórendelést, egy hétre elegendő élelmiszerrel, csak hogy ne neki kelljen még boltba is cipekednie.
Aztán segített Katalinnak átpakolni a mosógépet, tisztába tette Benedeket, amíg a felesége felmosta a konyhát, majd egyszerűen leült a kanapéra. Fél tizenkettőkor végül megszólalt a mobilja. Az anyja volt az.
— Szia, anya.
— Gábor, hol vagytok? — kérdezte az asszony köszönés nélkül, száraz, feszült hangon. — Apáddal hat óta itt vagyunk, már leégett az arcom.
— Anya, nem tudtam, hogy ma mennünk kellene valahová. Mi ma nem megyünk ki.
A mondat után olyan csend támadt, hogy Gábor gyomra összerándult tőle.
— Hogyhogy nem mentek? Ott a krumpli. A sorok sincsenek kigyomlálva. Múlt pénteken azt mondtad, ma egész nap jössz segíteni.
— Nem ezt mondtam. Azt mondtam, megpróbálom. Benedeknek jön a foga, Katalinnal alig alszunk. Katalinnak ingadozik a vérnyomása. Ma reggel is alig bírtam felkelni. Kérlek, fogadjatok fel valakit, én kifizetem.
Az anyját egyáltalán nem érdekelte a magyarázat. A hangja egyre keményebbre váltott.
— Ti nem alszotok? Mi talán igen? Apád tegnap három vérnyomáscsökkentőt vett be. Én meg alig tudok kiegyenesedni a derekammal. Te meg ott kényelmesen heverészel? És ez a Katalin is… mindig van vele valami. A gyereknevelés nem betegség. Én melletted, amikor kicsi voltál, kapáltam, ültettem, gyomláltam, befőztem. Ez meg…
— Katalint hagyd ki ebből — vágott közbe Gábor, és érezte, ahogy forrni kezd benne a düh. — Ő nem „ez”. Ő a gyerekeim anyja.
— Ó, hát persze! — csattant fel az anyja. — Mi meg akkor törjük magunkat helyettetek? Szerinted kiért csináljuk? Az unokáinkért! Vagy azt akarod, hogy bolti, vegyszerrel telepumpált paradicsomot egyenek? Ezt kell hallanom attól a fiamtól, akit felneveltünk, talpra állítottunk? Ha engem nem is sajnálsz, legalább apádat sajnálnád. Hatvanöt éves, fáj a háta, magas a vérnyomása!
— Többször mondtam már, hogy viszek nektek zöldséget. Amennyit akartok. Akár mindennap.
— A saját termés az saját termés — zárta le az asszony. — Te a fiunk vagy, vagy nem? Évente egyszer kérünk segítséget. Ez akkora teher?
— Évente egyszer? Áprilistól októberig minden hétvégém nálatok telik. Ültetünk, gyomlálunk, locsolunk, szedünk. Aztán novemberben még jön az őszi ásás. És minden alkalommal azt mondjátok: „Most utoljára, Gáborkám, jövőre kevesebbet vetünk.” Aztán következő tavasszal megint ugyanakkora területet akartok beültetni. Ráadásul ti ketten ennyit nem is bírtok el. Minek ez az egész? A termés tizedét sem eszitek meg. A többit szétosztogatjátok vagy kidobjátok.
— Most már azt is te akarod megmondani, mennyit ültessünk? — jegesedett el az anyja hangja. — Mi úgy tartjuk a kertet, ahogy a régiek is tartották. Amíg élünk, lesz veteményes. Te meg azt csinálsz, amit akarsz. Csak később ne mondd, hogy rossz szüleid voltak.
— Én ilyet nem mondtam. Csak annyit mondok, hogy ma nem megyek.
— Nem jössz. Jól van akkor — felelte az anyja, és lecsapta a telefont.
Gábor hátradőlt a kanapén. Reszketett a keze. A lényeget mégsem mondta ki. Azt, hogy kimerült. Hogy az elmúlt három évben elfelejtette, milyen az igazi hétvége. Hogy már egyetlen olyan nap sincs az életében, amikor büntetlenül fekhetne a plafont bámulva. Hogy amióta Márk megszületett, nemcsak fiú és férj, hanem apa is lett, és ezt senki nem látszott észrevenni.
Katalin ekkor lépett ki a hálóból Benedekkel a karján. Elég volt ránéznie a férje arcára, rögtön megértette.
— Összekaptatok?
— Anya tombol. Én lettem a család fekete báránya. Mindjárt indul a telefonlánc. Erzsébet néni, László bácsi, harmad-unokatestvérek… Készülj fel.
Katalin sóhajtott. Alapvetően kedvelte az anyósát, de az asszony évről évre nehezebben elviselhetővé vált, főleg mert soha nem mulasztotta el felidézni, mennyit segítettek nekik annak idején, fiatal házasokként, és hogy még az esküvőre is adtak pénzt.
— Gábor, nem lehetne, hogy mégis kimenjünk egy-két órára? — kérdezte óvatosan. — Elültetjük, amit kell, aztán azonnal hazajövünk.