Gábor egy teljes órával az ébresztő előtt felriadt. Bal oldalán, Katalin oldalához bújva, apró gombóccá kuporodva szuszogott a kisebbik fiú, Benedek.
Négy hónapos volt, két fogacskája már kibújt, a harmadik viszont napok óta kínozta, mert sehogy sem akarta áttörni az ínyét.
Jobb felől Márk terült el az ágyon csillag alakban. Három és fél évesen már tökélyre fejlesztette a jelenetrendezést: képes volt üvöltésig hergelni magát bármin, legyen szó a nem kívánt reggeli kásáról vagy arról, hogy aznap a zokniján kék csík volt, nem zöld.
Katalin az ágy legszélén feküdt. Felhúzott lábbal, egyik karját a feje alá gyűrve, a másikat tehetetlenül lelógatva aludt.
Az elmúlt négy hónapban tizenöt kilót fogyott. Nem valamiféle szülés utáni összeomlás miatt, hanem egyszerűen azért, mert sokszor enni is elfelejtett.
Gábor finoman megcsókolta a vállát, de Katalin meg sem mozdult. Óvatosan kihúzta a Benedek alá szorult karját, aztán lábujjhegyen kiosont a hálóból.
Aznap végre szabadnapja volt. Az egyetlen az elmúlt tizenkét napban.
Tervezőmérnökként dolgozott egy irodában, ahol a sürgős határidőket szentírásként kezelték, a munkaidőt viszont legfeljebb udvarias ajánlásnak.
Néha öt nap munka jutott két nap pihenőre, máskor hat egyre, de ha égett egy projekt, előfordult a hétből hét is.
A család eltartása gyakorlatilag teljes egészében az ő vállán nyugodott. Lakáshitel, autórészlet, rezsi, élelmiszer, pelenka, tápszer — minden hónap ugyanaz a számolgatás.
Katalin kapott ugyan gyermekgondozási támogatást, de az aprópénz volt csupán: legfeljebb a saját gyógyszereire futotta belőle, néha meg egy-egy gyerekruhára.
Gábor az ablaknál állt, instant kávét kortyolt, és a szürke égboltot nézte.
„Milyen jó lenne ma sehová sem menni” — villant át rajta, majd azonnal elszégyellte magát a gondolat miatt. Tudta, hogy szombat van. Az anyja várja.
A félhektáros telek a „Nyíres” kertszövetkezetben, amelyet még a kilencvenes években vettek, a szülei szemében szinte szent helynek számított.
Apja, István, aki a gyárból ment nyugdíjba, és anyja, Mária, az egykori könyvelő, idős korukra lelkes hobbikertészekké alakultak.
De nem olyanokká, akik kedvtelésből elültetnek egy kis kaprot meg két paradicsomtövet. Szó sem volt róla. Náluk krumpli is volt — hat árnyi.
Emellett sorakoztak a sárgarépa-, cékla-, hagyma-, fokhagymaágyások, a fejes káposzta, a karfiol és a brokkoli, külön fóliasátorban az uborka, egy másikban a paradicsom.
És ott voltak még a ribizli- meg egresbokrok, a málnás, valamint egy elkülönített rész az epernek. Mindez pedig folyton munkáskezeket követelt.
Húszéves korában Gábor még hősiesen viselte ezeket a szombati hadjáratokat: kiment, ásott, gyomlált, locsolt, töltögetett.
Aztán amikor Márk megszületett, ritkábban ment, de azért ment. Fáradtságra hivatkozott, ám az anyja gyorsan elhallgattatta:
— Te még fiatal vagy, nekünk meg már nem olyan a derekunk. Mit gondolsz, kinek csináljuk ezt az egészet? Nektek! Saját termés, vegyszer nélkül!
Tavaly, amikor Katalin Benedekkel már a nyolcadik hónapban járt, Gábor legszívesebben az egész kertet elküldte volna a fenébe, mégis kiment segíteni.
Mert „a krumplit május utolsó hétvégéjén ültetjük, és ilyenkor a családnak ott a helye”.
Megérkezett, meglátta a felszántott földet, a vetőburgonyával teli zsákokat, valamint az anyját és az apját, ahogy térdelve válogatják a gumókat vödrökbe.
Ő ásta a gödröket, ültetett, aztán locsolt. Katalin közben az autóban ült, Márk pedig a gyerekülésben aludt.
— Fiam, mi ez a savanyú kép? — kérdezte az apja, miközben letörölte az izzadságot kivörösödött nyakáról. — Kétkezi embernek ugyan nem vagy valami nagy szám, de legalább van kezed.
— Apa, hagyjuk már ezt a krumplit — dobta le Gábor az ásót. — Mennyi kell nektek télire? Három zsák? Megveszem és elhozom.
István úgy nézett rá, mintha a fia azt javasolta volna, hogy adják el a telket.
— Ami a sajátunk, az a sajátunk. A bolti tele van vegyszerrel, azt még disznóknak sem adnám.
— Badarság — morogta halkan Gábor.
Mária meghallotta, és odalépett hozzá. Keze földes volt, arcát kipirosította a nap és az erőlködés.
— Gabikám, mi egész életünkben így éltünk, és neked is ezt kell tenned! Márknak is jót tesz, ha friss levegőn van.
Márk akkor két és fél éves volt, és éppen ordított a kocsiban, mert Katalin nem adott neki kekszet. Gábor akkor inkább hallgatott. Most már úgy érezte, kár volt.
Azon a reggelen ő keltette fel Márkot, amíg Katalin Benedeket etette. Tojásrántottát készített, gyümölcslevet töltött. Márk azonban rögtön nyűgösködni kezdett, mert szerinte nem a megfelelő tányért kapta.
— Másikat — nyafogta. — A pöttyöset.
— Márk, ez is tányér. Egyél.
— Nem! A pöttyöset! — a hangja egyre élesebb lett.
Katalin Benedekkel a karján jött ki a hálóból. Sápadt volt, a haja kócos, az arca kialvatlan.
— Nem azt a tányért adtad neki — mondta fáradtan, szemrehányás nélkül.
— Van másik?
— Van. Ott, a kék, amelyiken nyuszi van.
Gábor szó nélkül átpakolta a rántottát. Márk pontosan egy percre megnyugodott, aztán észrevett valamit a gyümölcslében.
A második hiszti sem váratott sokáig magára.