Én hoztam létre.
A férjem pénteken érkezett, élelmiszerrel megrakodva, és mielőtt bármi máshoz nyúlt volna, egyenesen a virágágyások felé indult. Megállt előttük, zsebre dugta a kezét a széldzsekijében, aztán lehajolt, és végigsimított egy árnyékliliom levelén: széles volt, vastag, mintha finom viaszréteg fedné.
– Szép – mondta halkan.
Majdnem kicsúszott a kezemből a csésze. Huszonnyolc év alatt egyszer sem hallottam tőle, hogy a telken bármire azt mondta volna: szép. Olyat igen, hogy „jó termés lesz”, „szépen kikelt”, „sűrűn nő”. De azt, hogy szép? Soha. Nem szóltam semmit. Attól féltem, ha megjegyzést teszek, elillan ez a ritka pillanat.
Júliusban megérkeztek a rokonok. A férjem nővére, Erika, a férjével együtt, aki máskor szinte ki sem dugta az orrát a műhelyéből, és velük jött még egy unokatestvéri ágról való unokaöcs is. Ők ahhoz voltak szokva, hogy a nyaralóban terített asztal, grillezett hús, majd kötelező körbejárás várja őket a veteményesek között, a végén pedig az őszi osztogatásra tett ígéretekkel. Az asztal most is készen állt, de én nem vezettem senkit körbe. Erika magától sétált ki a kertbe, meglátta a virágágyást, és egy helyben megtorpant.
– Hát a földdel mi lett?
– Feleakkora lett a veteményes – feleltem nyugodtan.
Erika azonnal a testvére felé fordult.
– László, te ezt hagytad neki? Hogy így elpazarolja a földet? Virágokra? Családotok van, az emberek számítanak rátok.
A férjem a sütő mellett állt, nyársakkal a kezében, és engem nézett. Már vártam, hogy a megszokott módon azt mondja: „Majd később megbeszéljük”, aztán ügyesen másra tereli a szót. De ezúttal nem ezt tette.
– Erika, ez az ő telke is – mondta. – Joga van hozzá.
– Rendben – préselte ki magából Erika olyan arccal, mintha valami keserűt kellett volna lenyelnie. – Csak aztán ősszel ne gyertek hozzám savanyúságért. Ha nálatok mostantól nem kert van, hanem virágoskert.
– Nem fogunk menni – válaszoltam.
Rám nézett, aztán a virágokra, végül a friss gyepre. És abban a pillanatban megértettem, hogy már nem érdekel. Savanyúságot tudok venni a boltban is. De azt a hét nyarat, amelyet egymás után elvettek tőlem, senki nem adhatja vissza. Ez a nyár viszont az enyém volt.
Augusztusra kibontották szirmaikat a lángvirágok: rózsaszínek, lilák, fehérek. Levágtam az első csokrot, és egy háromliteres befőttesüvegbe állítottam a verandán. A férjem a krumpliföldről jött vissza, sárosan, fáradtan, egy vödör zsenge burgonyával. Meglátta az üvegbe tett virágokat, és megállt.
– Ezek a te ágyásaidból valók?
– Az enyéimből.
Letette a vödröt a padlóra, odalépett az asztalhoz, lehajolt a csokorhoz, és beleszagolt. A lángvirág illata nagyon finom volt, szinte alig érezhető, de ő mégis ott maradt, és hosszan próbálta magába szívni. Aztán kiegyenesedett.
– Azt hiszem, nem volt igazam – mondta.
Nem kezdtem el bizonygatni neki semmit. Csak töltöttem neki teát, és közelebb toltam a tálkát a száraz perecekkel.
Szeptemberben felszedtük a krumplit. A termés kevesebb lett, mint máskor: nagyjából háromszáz kiló. A férjem ládákba rendezte, fűrészporral rétegezte, majd levitte a pincébe. Erika nem telefonált. Az unokatestvéri ágról való unokaöcs sem jelentkezett. A férjem öccse a közeli kisvárosból csak egy üzenetet küldött: „Mi van veletek, éltek még?” A férjem ennyit írt vissza: „Élünk. Krumpliból idén kevesebb lett, bocs.” És ennyi történt. Nem omlott össze a világ. A rokonság nem szakította meg velünk a kapcsolatot. Egyszerűen csak abbahagyták, hogy úgy várják tőlünk az élelmiszer-ellátást, mintha valami termelőszövetkezet lennénk.
Októberben fenyőgallyakkal takartam be az évelőket, levágtam az elszáradt szárakat, és télre rendbe tettem a gyepet. Hideg, áttetsző fényű nap volt, a levegőben korhadó lomb és nedves föld szaga keveredett. A fonott karosszékben ültem, már vastag pulóverben, és a kiürült virágágyásokat néztem. Nem szomorúság volt bennem, hanem csendes biztonság. Tudtam, hogy tavasszal újra kihajtanak. Nem kell majd mindent felásnom, nem kell mindent elölről ültetnem, és nem kell senkinek semmit bizonyítanom.
A férjem két csésze teával lépett ki a házból, az egyiket felém nyújtotta. Aztán leült mellém a régi sámlira.
– Gondolkodtam valamin – kezdte. – Mi lenne, ha jövőre ültetnénk még egy orgonabokrot? Oda, a kerítés mellé.
Belekortyoltam a teába. Forró volt, citromos.
– Az orgona jó ötlet – mondtam. – Csak te fogod elültetni. Én ebben az életben már teljesítettem az ásóra vonatkozó normámat.
Bólintott. És akkor észrevettem, hogy mosolyog. Egészen halványan, alig láthatóan, de mosolygott. Először azon a nyáron.
Azóta is ezen töprengek: ha nincs az ízületi gyulladás, vajon rászántam volna magam arra a virágágyásra? És miért kellett egyáltalán betegség ahhoz, hogy végre engedélyt adjak magamnak a pihenésre?