Mint mindenki más.
– Ő a miénkhez szokott – felelte. – Azt mondja, a bolti krumplinak nincs rendes íze.
– László – szólítottam meg, és hosszú évek óta először csengett így a nevem a számban –, Erika egyetlen napot sem dolgozott ezen a földön. Hét év alatt egyszer sem jött ki segíteni. Csak ősszel telefonál, hogy mikor viheti el a zsákokat.
Nem válaszolt. Láttam rajta, hogy megfeszül. Nem dühös volt, inkább értetlen. Mintha abban a világban, amelyet ő igaznak hitt, éppen most omlott volna össze valami tartóoszlop. Az ő fejében természetes volt, hogy a húgának jusson élelem. Valaha megígérte a szüleinek, hogy gondját viseli a kisebbik testvérének, és hetvenhárom évesen még mindig cipelte ezt az ígéretet. Értettem az ő igazságát. Csakhogy nekem is megvolt a magamé.
Leültem mellé a lépcsőre.
– Láttad te valaha, milyenre dagad estére a kezem? – kérdeztem halkan.
Hallgatott.
– Hatvanegy évet éltem le. Ebből huszonnyolcat veled. És az utóbbi hét évben minden májust gyűlöltem. Érted ezt? Féltem a tavasztól. Áprilisban már nem aludtam rendesen, mert tudtam, mi következik: megint a föld, megint a gödrök, megint a derekam, a térdem, megint az, hogy te azt mondod, „nekünk kell”, miközben a végén mindig az derül ki, hogy nekem kell.
Felemelte a fejét.
– Miért nem mondtad ezt korábban?
– Mondtam. Kétszer is. Csak nem hallottad meg.
Észrevettem, hogy az ujjai görcsösen markolják a lépcső szélét. Nem az öregség miatt, hanem a belső feszültségtől. A virágágyásaimat nézte: a fiatal bazsarózsabokrokat a bordó hajtásaikkal, a lángvirágok köré gondosan felkupacolt földet, a leendő gyep egyenes, homokkal felszórt sávját. Nézte, és nem szólt semmit. Akkor értettem meg: most látja először igazán. Nem magukat a növényeket, hanem azt, hogy döntöttem. Először tettem valamit ezen a telken nem azért, mert ő elrendelte, hanem mert én akartam így.
A következő hét csöndben telt. Alig beszéltünk egymással. Ő a maradék krumplit ültette el azon a tíz áron, én a virágoskerttel és a gyeppel foglalkoztam. Külön ebédeltünk: ő bent a házban, én kint a verandán. Ilyen még soha nem fordult elő közöttünk. Régebben veszekedtünk már odaégett láboson, nyitva felejtett csapon, apróságokon, de ez a némaság másféle volt. Nem sértettség ült köztünk, inkább mintha újra kellett volna tanulnunk egymást. Ő pedig lassan szokta a gondolatot, hogy én többé nem vagyok a veteményes tartozéka.
Erika telefonja június közepén érkezett. Egyedül voltam a telken, László bement a városba orvoshoz. A mobil az ablakpárkányon rezegni kezdett, én pedig felvettem.
– Magyarázd már el nekem, mi folyik nálatok – vágott bele köszönés nélkül, éles hangon. – Laci azt mondta, feleannyit ültettetek, mint szoktatok.
– Jól mondta – feleltem. – Kevesebbet tettünk a földbe.
– És én akkor miből leszek el télen? Üresek a kamráim.
Eszembe jutott a füzet, a számológép és az a négyszáz kiló.
– Erika, a piacon is lehet krumplit venni. Most nyár van, őszre pedig nem lesz drága.
– Az nem olyan. A tiétek saját, házi, nincs tele vegyszerrel.
– Erika, én ezt már nem bírom. Az egészségem nem engedi.
Elhallgatott. Vártam, hogy előveszi majd a kötelességet, a családot, az elhunyt szülőket. De nem ezt mondta.
– Te mindig is a magad feje után mentél. Lászlót még értem, ő puha ember, sajnál téged, te meg kihasználod.
Nem feleltem. Egyszerűen megszakítottam a hívást. Nem azért, mert annyira megsértődtem volna, hanem mert nem akartam több szót pazarolni rá. Amit el kellett mondanom, azt már elmondtam: a virágokkal, a fűvel, a saját kezemmel, amely mostanában legalább valamivel kevésbé fájt.
Június végére a virágoskertem életre kelt. Elsőként a bazsarózsák nyíltak ki: hatalmas, fehérbe hajló rózsaszín virágfejek, amelyek eső után súlyosan bókoltak a föld felé. Karókhoz kötöztem őket, és közben olyan érzés töltött el, amilyet ezen a telken addig soha nem ismertem: nyugalom. Reggelente kiálltam a tornácra egy csésze teával, leültem a régi fonott karosszékbe, amely addig porosan hevert a padláson, és csak néztem magam elé. Dongók zümmögtek a lángvirágok között, a frissen vetett fű egyenletes zöld szőnyeggé erősödött, a sásliliomok narancsszínű nyilai is kibújtak. Ez az enyém volt.