Előhúztam a számológépet meg a régi, kockás füzetemet, amelybe többnyire a telekkel kapcsolatos kiadásokat írogattam. Bal oldalra felvezettem mindazokat, akik krumplit kaptak tőlünk, jobb oldalra pedig odaírtam melléjük a hozzávetőleges mennyiséget. A végén kijött, hogy minden évben csaknem négyszáz kiló burgonyát termelek olyan embereknek, akiknek ehhez a munkához semmi közük. Olyanoknak, akik egyszer sem jöttek ki gyomlálni, kapálni, segíteni. Még a köszönömöt is csak hébe-hóba mondták bele a telefonba. Erika például képes volt felhívni, és közölni: „Idén valahogy apróbb lett a krumplitok, tavaly jobb volt.” Én meg csak hallgattam a kagylóba, mert László ott állt mellettem, és az arcára volt írva: eszedbe ne jusson visszaszólni.
Áprilisban aztán újra ránéztem arra a füzetre, és egyszer csak világos lett előttem: ezt tovább nem bírom. Nem úgy értettem, hogy megsértődtem, vagy elegem lett sértődöttségből. A testem mondta ki helyettem. A derekam alig hajlott, a kezem sajgott, a vérnyomásom összevissza ugrált. Hatvanegy éves voltam. Három éve nyugdíjas, de igazából egyetlen nyaram sem telt pihenéssel. A mi telkünk számomra nem nyaraló volt, hanem kétezer négyzetméternyi kényszermunka, drótkerítéssel körbezárva. Rózsát sem ültethettem soha, mert László szerint a virág csak elpazarolt föld.
A tervem április közepére állt össze teljesen. Nem kértem ki senki véleményét, mert pontosan tudtam, kik adnának tanácsot: a férjem és a nővére. Azt pedig előre tudtam, mit mondanának. Így hát egyszerűen felhívtam a közeli kertészetet, amelyet a szomszéd faluból való család vitt, és évelő palántákat rendeltem: lángvirágot, bazsarózsát, árnyékliliomot, sásliliomot, tollbugát – mindent, amit nem kell évről évre újra felásni, és ami akár tíz évig is megmarad ugyanazon a helyen. A telefon másik végén egy fiatal nő vette fel, Nórának mutatkozott be, majd megkérdezte, mekkora mennyiségre gondoltam. Amikor azt feleltem, hogy negyven tövet kérek, egy pillanatra elhallgatott, aztán óvatosan visszakérdezett: „Kertészetet akar indítani?” Én pedig azt mondtam: „Nem. Az életemet szeretném újrakezdeni.”
A nehezebb része ezután következett: úgy kellett mindezt kijuttatnom a telekre, hogy László idő előtt ne vegye észre. Április végén három napra elment a járási központba az öccséhez, hogy segítsen megjavítani a tornácot. Én ekkor szóltam Gábornak, a telekszomszédnak, akivel addig legfeljebb néhány mondatot váltottunk a kerítés mellett. Gábor szűkszavú ember volt, régen buszt vezetett, nyugdíj mellett pedig fuvarozással egészítette ki a pénzét. Volt egy öreg, ponyvás kisteherautója. Kifizettem neki a szállítást, és egyetlen nap alatt kivittük mind a negyven cserepes évelőt. A régi üvegház mögé rejtettem őket, fehér takarófóliát húztam rájuk, a széleit téglákkal lesúlyoztam. Távolról úgy festett az egész, mint valami félredobott építési lom.
Már csak a legfontosabb akadály maradt: maga a föld. Az a bizonyos ezer négyzetméter, amelyet a korai krumplinak szántunk. Ősszel már fel volt szántva rotációs kapával, a barázdák szépen, katonásan futottak végig rajta, úgy ment bele a télbe. László terve szerint május első napjaiban kezdtük volna az ültetést. Én viszont egyedül mentem ki a telekre, azzal az ürüggyel, hogy előre rendbe akarom tenni a zöldséges ágyásokat. Három nap alatt felástam a krumpliföld felét. Egyedül. Ásóval. Utána két napig remegett a karom, de megcsináltam. A felszabadított részen négy nagy virágágyást alakítottam ki, a széleikbe beástam azokat a régi téglákat, amelyek a lebontott kályhából maradtak, aztán elültettem az évelőket. Köréjük fűmagot szórtam, majd gereblyével elsimítottam a talajt.
Amikor László hazatért, locsolókannával a kezemben álltam a kertben. Kiszállt az autóból, végignézett a földön, és megmerevedett. Egy teljes percig nem szólt semmit. Aztán nagyon halkan megkérdezte:
– Hol van a krumpli?
A kezemet megtöröltem abba a régi munkakabátba, amely a tornác korlátján lógott.
– Krumpli lesz az ezer négyzetméter másik felén. Nekünk bőven elég, még marad is belőle.
– És ez itt micsoda? – mutatott a frissen ültetett ágyások felé.
– Virágoskert. Meg gyep.
Leült a tornác lépcsőjére. Nem esett össze, nem kiabált, csak leült, mint akiből egyszerre kifutott minden erő. Ettől megijedtem. Huszonnyolc év házasság alatt soha nem láttam így leülni. Ő mindig hangos volt, mozgékony, hadonászott, utasított, intézkedett. Most viszont úgy rogyott meg, mint egy kilyukadt labda.
– Felfogod, hogy Erikának kevesebb jut majd? – kérdezte végül.
– Felfogom – válaszoltam. – Erika vehet magának krumplit a boltban.