Egy barkácsáruház kertészeti részlegén vettem húsz tasak virágmagot. Nem válogattam sokáig: egyszerűen lesöpörtem a polcról, ami a kezem ügyébe került — bársonyvirágot, rézvirágot, mályvarózsát, sarkantyúkát. Csak a pénztárnál, amikor a színes zacskók ott hevertek előttem a futószalagon, hasított belém, hogy valami végleg elmozdult bennem. Addig soha, egyetlenegyszer sem jutott eszembe virágot venni a telekre.
Korábban mindig csak vetőkrumpli került a kosárba, harminc kilós zsákokban. Vödörszámra vásároltuk a dughagymát, mellé cukkinit és tököt, amelyek aztán hiába foglalták a helyet a pincében, októberre többnyire megpuhultak és rothadásnak indultak. Most meg ott álltam ezekkel a vidám, tarka csomagokkal, és a pénztárosnő, egy nagyjából velem egykorú asszony, megkérdezte:
– Nagy a kert?
Bólintottam.
– Kétezer négyzetméter.
Elismerően füttyentett, aztán hozzátette, hogy ha mindezt rendesen szeretném bevetni, akkor fűmagkeverékre is szükségem lesz. Visszamentem hát az eladótérbe, és leemeltem egy ötkilós zsák pázsitmagot is.
A parkolóban még vagy tíz percig ültem a régi szedánunkban, abban az autóban, amelyet a férjemmel még a nyugdíjba vonulása előtt vettünk. Nem indítottam be a motort. Csak néztem az anyósülésen szétszóródott fehér magtasakokat, mintha valami titkos üzenetet hordoznának.
Május eleje volt. A levegő már langyosra melegedett, a parkoló aszfaltja por és felforrósodott gumi szagát árasztotta. Pontosan tudtam, hogy három nap múlva László megint elkezdi bepakolni a csomagtartóba a vödröket, ásókat, kapákat. Ahogy minden évben. Mert az ő fejében a telek sosem a pihenés helye volt, hanem egyfajta élelmiszer-raktár az egész rokonsága számára.
Majdnem harminc éven át dolgoztam közgazdászként a városi közműgazdálkodási osztályon. Kimutatások, költségvetések, jegyzőkönyvek, kintlévőségek között teltek a napjaim. Amikor megvettük a kertet, az első két évben valóban úgy éreztem, ott ki tudom pihenni az irodát. Aztán minden megváltozott. A férjem egyszer csak úgy döntött: ha földünk van, kötelességünk etetni mindenkit.
A nővére a férjével, az unokatestvére, az unokaöccsök és unokahúgok, sőt még olyan távoli rokonok is egy közeli járási központból, akiket életemben legfeljebb kétszer láttam, ősszel mind kaptak valamit. Hálós zsákokban krumplit, ládákban hagymát, befőttesüvegekben savanyúságot. Én pedig egyre kevésbé bírtam.
Péntek esténként, egy teljes munkahét után indultunk ki a telekre, és vasárnap estig szinte fel sem egyenesedtem. Gyomláltam, töltögettem a krumplit, locsoltam a slaggal, amely állandóan megtört és összecsavarodott, harcoltam a krumplibogárral, kézzel szedtem össze a lárvákat, mert László nem bízott semmiféle vegyszerben. Estére úgy feküdtem le, mintha ólmot öntöttek volna a hátamba, hétfő reggel pedig alig tudtam kimászni az ágyból. Mintha nem egy, hanem két műszakot dolgoztam volna végig egymás után.
László soha nem mondta, hogy keveset teszek. Nem szidott, nem panaszkodott. Egyszerűen elvitte a termést a rokonainak, és mindenki természetesnek vette.
– Van földünk, meg kell osztanunk, ami terem rajta – ismételgette, és a hangjában a legkisebb bizonytalanság sem rezdült.
Falun nőtt fel, nagy családban, ahol a közös veteményes valóban mindenkit eltartott. Őszintén hitte, hogy helyesen cselekszik.
Nem volt fösvény ember. Épp ellenkezőleg: bőkezű volt. Csakhogy ennek a bőkezűségnek az árát valamiért mindig az én derekam, az én kezem, az én gerincem fizette meg. Kétszer próbáltam erről beszélni vele. Először csak legyintett:
– Jót tesz neked a friss levegő.
Másodszor megsértődött.
– Talán bajod van a családommal?
Akkor elhallgattam. Hosszú időre. Hét teljes évre.
Az idei tavaszon nem egyik napról a másikra fordult bennem a világ. Inkább lassan, alattomosan gyűlt össze minden. Márciusra fellángolt az ízületi gyulladásom: estére annyira feldagadtak az ujjaim, hogy a csizmám cipzárját sem tudtam felhúzni. A körzeti rendelőben az orvosnő azt mondta:
– Csökkentenie kellene a terhelést. A finom kézmozgások már láthatóan szenvednek.
Bólintottam, közben pedig arra gondoltam, hogy a „finom kézmozgás” nálam pontosan azt jelenti: ültetés előtt átválogatni a krumpligumókat, feldarabolni őket csíraszemre, aztán egyenként belerakni a földbe vájt gödrökbe.
Csak az ültetés négy napot vitt el. Kétezer ültetőgödör. Megszámoltam. Mindig szerettem számolni. A telek kétezer négyzetméteréből ezernyolcszázat krumpli foglalt el. Ezer négyzetméteren korai fajta nőtt, nyolcszázon késői. Egy átlagos évben körülbelül hatszáz kiló termett. Ebből kétszázötven kiló László nővéréhez, Erikához került, további százhúsz kiló ment a járási központban élő rokonhoz, hetven kilót az unokahúg kapott télire, a maradékot pedig lecipeltük a pincébe, és februárig ettük, amíg a gumók csírázni nem kezdtek.
Március végén ezért leültem a konyhaasztalhoz, hogy végre papírra vessem, mennyi munkám és mennyi termés vándorol el évről évre mások kamráiba.