— Akkor utalj.
— Unatkozol? — kérdezett vissza Márk lassan. — Hiszen te ragaszkodtál hozzá, hogy egyedül menj. Hát élvezd ki, amit választottál.
— Ne okoskodj már! Csak küldj pénzt, itt minden méregdrága!
Márk nem válaszolt azonnal. Eltelt egy másodperc, aztán még egy. Vivien hangjában nyoma sem volt bocsánatkérésnek, még egy fél „sajnálom” sem csúszott ki belőle. Csak a követelés: utalj.
— Nincs mit küldenem, Vivien — mondta végül nyugodtan. — A pénz egy része Júlia útjára ment el, a másik a hitelbe. Maradt még egy kétszemélyes, le nem mondható foglalás Horvátországba, az Adriára. Úgyhogy jelenleg inkább mínuszban vagyok.
— Hogyhogy nincs? — visította a nő. — Neked kötelességed!
— Sok mindenkinek tartozom valamivel — felelte Márk. — Neked most éppen a legkevésbé.
Aznap este sokáig ült a konyhában. Nem a pénzen rágódott, hanem azon, mi következik ezután. Ha valaki ma sértődöttségből elrepül, aztán követelőzik, és még csak eszébe sem jut bocsánatot kérni, akkor holnap ennél csak rosszabb lesz.
Nem várta meg, amíg Vivien hazajön, hogy majd „felnőttek módjára megbeszéljék”. Felállt, elővette a táskáit, és kapkodás nélkül összepakolta a holmiját. A lakást még annak idején Vivien találta, ő bérelte már Márk előtt is: nagy volt, drága bútorokkal tele, amelyekre a nő nevetségesen büszke volt.
Két hét múlva Vivien visszatért. A lakás üresen fogadta: sem a férje, sem a ruhái, sem a személyes tárgyai nem voltak ott. Pánikba esett, mert közeledett a bérleti díj határideje, egyedül pedig aligha tudta volna kifizetni. Ráadásul nem is nagyon volt miből. Felkapta a telefonját.
— Te mégis hol a fenében tűntél el? — ordította bele.
— Nem tűntem el — válaszolta Márk. — Napozom, a lábam a vízben van. Végül mégis elutaztam, ahogy eredetileg terveztem.
— Hová utaztál?! — akadt el Vivien lélegzete. — Te… te nem mondtad le a jegyeket? A foglalást? Egyedül vagy ott?
— Nem teljesen egyedül — mondta Márk. — De egészen biztosan nem veled.
— Beadom a válókeresetet! — csattant fel a nő. — Hallod? Elválok tőled!
— Tégy úgy, ahogy jónak látod — felelte Márk már-már békés hangon. — Tudod, én ezzel valahogy már megbékéltem. Talán így lesz a legtisztább.
És ezúttal ő szakította meg először a hívást.
Vivien a dühtől remegve azonnal megnyitotta az ügyintéző felületet, és indulatból, a képernyőt böködve kitöltötte a kérelmet. Elküldte. Csak akkor kezdett derengeni neki, mit művelt a saját kezével, amikor megjelent a visszaigazolás. Lecsúszott a fal tövébe, és hangosan, csúnyán, teljesen hiábavalóan zokogni kezdett.
Márk eközben egy napágyban ült, és a partot figyelte. A tenger sima volt és kék, pontosan olyan, mint Levente egyik gyerekrajzán. Felemelte a hideg gyümölcslével teli poharát, és elmosolyodott a saját gondolatain.
A víz szélén Mária óvatosan lépkedett. Lassan merészkedett beljebb, bizalmatlanul, mint aki túl sokáig várt erre a pillanatra, és most még el sem hiszi, hogy valóban megtörténik.
— Anya, miért álltál meg? — kiáltott oda neki Márk. — Gyere bátrabban, olyan a víz, mint a langyos fürdő!
— Jaj, Márk fiam, félek egy kicsit! — nevetett Mária. — Utoljára akkor mentem tengerbe, amikor még úttörőtáborok voltak!
— Akkor éppen itt az ideje bepótolni.
— Biztos nem hideg?
— Meleg, anya. Gyere csak.
Mária tett még egy lépést. A víz elérte a térdét, az arcán pedig olyan egyszerű, tiszta boldogság jelent meg, hogy Márknak hirtelen minden korábbi veszekedés aprónak és távolinak tűnt. Nem a felesége állt mellette, hanem az az ember, aki egész életében csendben másokat segített el a tengerig, miközben magának soha nem kért semmit.
— Márk — szólalt meg Mária, derékig a vízben álldogálva. — Mit gondolsz, Júlia most hol járhat a gyerekekkel?
— Valahol Dalmáciában, delfineket ijesztgetnek — mosolyodott el Márk. — Levente valószínűleg már kijavította a térképet a saját megfigyelései alapján.
— De jó ez így — suttogta Mária. — Mégiscsak jó.
— Jó bizony, anya — értett egyet Márk, és az arcát a nap felé fordította. — Néha ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, elég abbahagyni a félelmet, és megtenni az első lépést. Akár a vízbe, akár kifelé egy rossz házasságból.