Ötvenéves korára László még soha életében nem ordított ekkorát
Fel-alá járkált a konyhában, vadul hadonászott, és már arra sem ügyelt, milyen szavak hagyják el a száját. A hangja időnként vékony, hisztérikus rikácsolásba csapott át. Úgy szidta a feleségét, Katalint, mintha valami rosszcsont diáklányt kapott volna rajta csínytevésen.
Újra meg újra a fejéhez vágta, hogy azért ő már nem bakfis, hanem negyvenhét éves asszony. Hogy két felnőtt gyerekük van, Márk és Eszter. És hogy ráadásul unokák is nőnek fel körülöttük, akik előtt illene példát mutatnia.
Katalin eközben az asztalnál ült, és teljes nyugalommal vacsorázott. Még csak rá sem pillantott a férjére.
Reggel László közölte vele, hogy későn ér haza, ezért ne várja meg az étkezéssel. Katalin pontosan ezt tette: leült, és evett. Az pedig, hogy a férje egyszer csak berontott az ajtón, dühtől eltorzult arccal, láthatóan egyáltalán nem zavarta.
Amikor Lászlóból végül kifogyott a szusz, és talán századszor is magyarázatot követelt, Katalin némán félretolta a tányérját. Felállt, közönyös pillantást vetett a férjére, majd halkan, de élesen kijelentette: ezentúl nem fog senkivel semmit egyeztetni. Új élete kezdődött.
Azzal átment a nappaliba, lefeküdt a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Az edények érintetlenül maradtak az asztalon. László számára ez felfoghatatlan volt. Az ő tökéletes Katalinja, aki huszonnyolc éven át hibátlanul kiszolgálta az egész családot, most még a saját tányérját sem vitte el?
A vak düh elvette az eszét. Berontott a szobába, és egyetlen rántással kihúzta a televízió vezetékét a konnektorból. A következő pillanatban egy súlyos távirányító repült az arcába. Pont az orrnyergét találta el. László felüvöltött a fájdalomtól, az arcához kapott, és az ujjai között azonnal megindult a vér.
Katalin azonban nem rohant hozzá bocsánatkéréssel, törölközővel vagy aggódó arccal. Lassan felkelt a kanapéról, félretolta a nyöszörgő férjét, felvette a földről a távirányítót, visszadugta a dugót a konnektorba, majd fogai között szűrte ki a szavakat: ha még egyszer hozzányúl a tévéhez, a készüléket a fejére húzza.
László a betört orrát szorítva a fürdőszobába menekült. Katalin becsukta mögötte az ajtót, és felhangosította a filmet. Nem akarta többé hallgatni sem a férje üvöltözését, sem a nyögdécselését.
A nyugtalanító hívás az anyóstól
Pedig László napja egészen hétköznapian indult. Egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonja, és a vonal túlsó végén az édesanyja, Ilona hangja fel nem harsant. Az asszony teljesen kiborult. Éppen akkor tért haza egyik barátnője hétvégi telkéről, ahol elképesztő híreket hallott.
Kiderült, hogy ugyanabban az előkelő üdülőövezetben valaki megvásárolt egy fényűző, háromszintes villát, hozzá tizenkét árnyi telekkel. És ez a bizonyos „valaki” nem más volt, mint a menye, Katalin.
Ilona úgy érezte, vérig sértették. Hogy merészeli a fia úgy megvenni a nyaralót, hogy a saját anyját még csak meg sem hívja? Hogy lehet ilyesmiről tanácsot sem kérni?
László kétségbeesetten próbált védekezni. Esküdözött, hogy az anyja biztosan félreértett valamit, nekik semmiféle nyaralójuk nincs. Csakhogy Ilona nem tartozott azok közé, akik ennyivel beérik. Addig kérdezősködött, míg el nem jutott az üdülőközösség vezetőjéhez. Tévedésről szó sem lehetett: az új tulajdonos Katalin volt.
És ez még nem is jelentette a történet végét. A pompás birtok szomszédai megsúgták Ilonának, hogy az asszony mostanában szinte egész nap kint időzik a természetben, mert felmondott a munkahelyén.
Ez volt az a hír, amely Lászlót igazán mellbe vágta. Úgy érezte, mintha kicsúszna a lába alól a talaj.
Katalin főmérnökként dolgozott.