Otthonra már világos terve volt: ha Vivien nem akar közös nyaralást Júliáékkal, akkor Júliának külön szervez mindent. A saját, Viviennel tervezett útjukhoz nem nyúl, a húgának és a gyerekeknek pedig foglal külön repülőjegyet meg szállást.
Este leült a laptop elé, és szállodákat kezdett böngészni. Vivien kis idő múlva megjelent mögötte, rápillantott a képernyőre, és abban a pillanatban felcsattant.
— Ez meg mi akar lenni? — bökött a monitorra. — Komolyan nekik keresel hotelt?
— Teljesen komolyan — felelte Márk anélkül, hogy hátrafordult volna. — Külön szállást. Téged ez semmiben nem érint.
— Engem nagyon is érint! Mi egy család vagyunk, te meg a hátam mögött szórod a pénzt!
— Nem a mi pénzünket. Anyáét. Ő állta majdnem az egészet.
— Nekem mindegy, kié! — Vivien hangja élesen megemelkedett. — Én nem akarok óvodát a pihenésem helyett, felfogod? Nem kérek belőle!
Márk ekkor megfordult, és nyugodtan ránézett.
— De hát senki sem ajánlja neked. Külön mennek. Még csak találkozni sem fogsz velük.
— És miből fizeted? Megint a közösből, ugye?
— Vivien, most éppen egy képzelt ellenséggel harcolsz. Vegyél levegőt.
— Ne merj engem nyugtatgatni! Te őket választod, nem engem!
Márk lecsukta a laptop fedelét, aztán halkan megszólalt:
— Tudod, egyszer egy okos ember azt mondta: az igazi nagylelkűség a jövő iránt az, ha mindent odaadunk a jelennek. Azt hiszem, most én nagylelkű leszek. Te pedig döntsd el, neked mi számít igazán.
Pár nappal később felhívta Júliát.
— Figyelj rám, Júlia. A szobák lefoglalva, a repülőjegyek megvannak. Leventének mondd meg, hogy a piramisok most még várhatnak, de tenger biztosan lesz.
— Márk… — Júlia hangja elakadt. — Te el sem tudod képzelni…
— Dehogynem. Te most sírsz, én meg próbálok férfiasan viselkedni — viccelődött. — Kezdjetek pakolni. És naptejet vegyetek, mert a ti kis hófehér csapatotok egy óra alatt ropogósra sül.
Vivien végighallgatta a beszélgetést. Az ajtóban állt összeszorított szájjal, de egyetlen szót sem szólt. Csak sarkon fordult, és eltűnt a hálószobában.
Eltelt egy hét. Márk egyik este későn ért haza, és Vivient nem találta otthon. Nem jött meg később sem, sem éjjel. Végül felhívta, és a vonal túlsó végén könnyed, szinte gúnyos hangot hallott.
— Hol vagy? — kérdezte.
— Szerinted hol? — nevetett Vivien. — Törökországban. Nyaralok. Egyedül. Nélküled.
— Remek. És milyen a víz?
— Meleg! Te meg ülj csak otthon a drága unokaöcséiddel meg unokahúgoddal — vágta rá. — Direkt csináltam, hogy végre megértsd: velem nem lehet így bánni.
— Megértettem — mondta Márk egyenletes hangon. — Egyébként hadd nyugtassalak meg: a húgom nem Törökországba megy. Cipruson lesznek, teljesen más helyen. Úgyhogy még véletlenül sem futtok össze.
— Mi? — Vivien hangjából egy pillanatra eltűnt a magabiztosság. — Cipruson?
— Cipruson. Jó pihenést. Lógasd a lábad a vízbe, állítólag segít.
— Hát jó! — fújtatott Vivien, majd bontotta a vonalat.
Márk Máriának nem mondta el, hogy a felesége nélküle repült el nyaralni. Júlia sem tudott róla. Néhány nappal később kivitte a húgát és a gyerekeket a repülőtérre. Levente szorosan a mellkasához szorította a térképét, Lilla pedig megállás nélkül csacsogott a delfinekről. Mindkettejük arca úgy ragyogott, hogy még az arra járók is utánuk fordultak.
— Márk bácsi, ugye biztosan eljössz hozzánk? — rángatta Lilla a kabátujját.
— Elmegyek ellenőrizni, nem ettek-e meg titeket a cápák — bólintott komoly képpel. — Viselkedjetek rendesen, és hallgassatok anyátokra.
Levente ijedten nézett rá.
— Ott tényleg vannak cápák?
— Csak aprók. Akkorák, mint a képzelőerőd. Na, induljatok.
Márk nézte, ahogy a pultok felé mennek, és valami rég nem érzett könnyűség költözött a mellkasába. Ez az érzés egészen az esti telefonhívásig tartott.
— Márk — szólalt meg Vivien elégedetlen hangon a készülékben. — Itt egyedül marha unalmas. És fogy a pénzem.