Sarokba szorították — nem erővel, hanem mások reményeivel.
A kelleténél indulatosabban lépett vissza a házba.
— Anya, mondd csak, te már mindent megígértél Júliának az én nevemben, igaz? — kérdezte, miközben minden erejével azon volt, hogy nyugodtnak hallatsszon. — A gyerekek odakint már térképet rajzolnak, delfineket várnak.
— Márkocskám… — Mária bűnbánóan félrefordította a tekintetét. — Én csak célozgattam rá. Semmi komolyat. Egy egészen picit.
— Nálad az „egészen pici” mindig lavinát indít el.
Nem akart tovább bent maradni. Kiment a tornácra, elővette a telefonját, és felhívta a húgát.
— Júlia, szia. Őszintén válaszolj: anya beszélt veled a tengerről?
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend volt, aztán Júlia halkan megszólalt:
— Ne haragudj rám. Anya csak úgy emlegette, mintha te gondolkodnál rajta, hogy megmutatod a gyerekeknek a tengert. Először el sem hittem.
— És a delfinekről ki mesélt nekik?
— Levente találta ki magától — remegett meg Júlia hangja. — Azóta azt a térképet szinte le sem teszi.
Márk lehunyta a szemét, és magában elszámolt háromig. Pontosan tudta, milyen helyzetben van a húga: két gyerekkel, állandó kiadásokkal még hosszú évekig nem jutna el nyaralni a tengerpartra.
— Rendben — mondta végül. — Beszélek Viviennel. Nem ígérek semmit, de megpróbálom. Leventének viszont egyelőre ne erősítsd meg a piramisos dolgot, mert bármi közbejöhet.
— Köszönöm — suttogta Júlia, és Márk hallotta, hogy elsírja magát. — Köszönöm, bátyus.
Otthon Vivien jéghideg dühvel fogadta a hírt. A szoba közepén állt, karba tett kézzel, és úgy nézett a férjére, mintha az éppen azt javasolta volna, hogy költözzenek ki egy vályogkunyhóba.
— Tehát jól értem — szűrte a fogai között. — A mi nyaralásunkból gyerekmegőrzőt akarsz csinálni a rokon kölykeiddel meg a szerencsétlen húgoddal?
— Vivien, óvatosabban — felelte Márk csendesen. — A húgom nem szerencsétlen. Kimerült. A kettő nem ugyanaz.
— Jaj, nehogy már elkezdd! Főszezon van, az árak az egekben! Plusz emberek, plusz költség, plusz nyűg! Ez a mi kettesben töltött utunk lett volna, te meg egy egész csapatot akarsz a nyakamba hozni!
— Azért az „egész csapat” túlzás. Két gyerek és egy felnőtt.
— Egy felnőtt, aki majd egész idő alatt azon siránkozik, hogy minden drága! — emelte fel a hangját Vivien. — Tudod, kinek jár a tenger? Annak, aki megdolgozott érte. Nem annak, akinek nyáron a kert végében is tökéletesen megfelelne a pihenés!
— Érdekes elképzelésed van a boldogság földrajzáról — horkant fel Márk. — Ezzel a logikával a te szüleid sem mehettek volna soha a tenger közelébe.
Vivien hirtelen elhallgatott, mintha nekiment volna egy láthatatlan falnak.
— Mi köze ehhez az én szüleimnek? — sziszegte.
— Csak annyi, hogy elég könnyen dobálózol azzal, ki érdemel meg valamit és ki nem — válaszolta Márk. — Te magad is pontosan egyszer jártál gyerekkorodban az Adrián, úgyhogy talán ne kezdjünk embereket méltókra és méltatlanokra válogatni.
— Akkor is ellenzem! — vágott a levegőbe Vivien a tenyerével. — Felejtsd el ezt az egész ötletet, amíg nem késő!
Márk nem vitatkozott vele hajnalig. Volt egy tulajdonsága, amire titokban büszke volt: a kellemetlen dolgokat nem tudta sokáig halogatni. Másnap elment az anyjához.
— Anya, becsülettel megpróbáltam — mondta már az ajtóból. — Vivien beásta magát. Hallani sem akar róla.
— Hát akkor… — Mária sóhajtott egyet, majd váratlanul bement a szobába. Kis idő múlva egy borítékkal tért vissza. — Tessék, ezt vidd el.
— Ez meg mi?
— A félretett pénzem. Lehet, hogy nem fedez mindent, de a nagy részét biztosan. Csak vidd el őket, Márkocskám. Kérlek.
Márk a borítékot nézte, és érezte, ahogy az egész titkos szervezkedés miatti harag lassan elpárolog belőle.
— Anya, te aztán ravasz vagy — mondta halkan. — Tudod, hogy ezután már képtelen lennék nemet mondani.
— Tudom — mosolyodott el halványan Mária. — Harminc éve ismerlek.
— Jó. Elfogadom a borítékodat. De egy feltétellel: a felét később visszaadom, amint egyenesbe kerülök a hitellel.
— Megegyeztünk, te nagy szélhámos.
Hazafelé már egy egészen konkrét döntés formálódott benne.