Mert végre lett egy ürügye arra, hogy megszabaduljon tőlem. Hiszen magának sosem tetszett, hogy a drága fia nem azt a nőt vette el, akit maga kiszemelt neki.
Mária szóra nyitotta a száját, de Eszter nem engedte közbevágni.
— És tudja, mi ebben a legnevetségesebb? — folytatta hidegen. — András akkor megkérdezte, mit kérek azért, hogy eltűnjek az életéből. Mintha valami kellemetlen akadály lettem volna, amit pénzzel félre lehet tolni. Én pedig megmondtam az árat. Egy egyszobás lakást. Emlékszik, hogyan üvöltötte, hogy kifosztottam magukat?
— Az a lakás rengetegbe került…
— Az a lakás az én nyugalmam ára volt. A méltóságomé. Annak a jogomé, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy a férjem a volt barátnőjéhez rohangál. Vagy talán ő járt vissza hozzá? Mindegy is. A lényeg, hogy maguk ketten megkapták, amit akartak. Ő a szabadságát. Maga pedig visszakapta az engedelmes kisfiát. Én meg tetőt a fejem fölé, magamnak és a gyerekemnek.
— De hát két év eltelt! Az emberek változnak! András látni akarja a lányát!
— Miféle lányát? — Eszter kissé felvonta a szemöldökét. — András neve sehol nem szerepel Lilla születési papírjaiban. Az apa rovat üres. Hivatalosan egyedülálló anya vagyok. András pedig nem több, mint egy férfi, aki valaha a férjem volt.
Mária megingott.
— Te… te elvetted tőle az apaságot?
— Ő mondott le róla saját maga. Amikor beleegyezett a válásba, csak hogy ne kelljen várnia. Amikor aláírt mindent anélkül, hogy elolvasta volna. Amikor egyszer sem — érti, egyszer sem! — telefonált, hogy megkérdezze, túléltem-e a szülést, fiú lett-e vagy lány, élek-e egyáltalán.
— Dolga volt…
— Más gyerekeivel volt elfoglalva. Azokkal, akiket az ő „igazi szerelme” hozott neki ajándékba. Kettőt is. Készen, szokásokkal, hisztikkel, saját természettel. És tudja mit? Néha még sajnálom is. Egy egészen kicsit.
Eszter elhallgatott egy pillanatra, majd egyenesen a volt anyósa szemébe nézett.
— De annyira azért nem, hogy visszaengedjem az életembe.
— Ezt nem teheted! — Mária a félfába kapaszkodott. — Ő az unokám! Az én vérem!
— A maga vére András. Meg az a két gyerek, akiket most nevel. Menjen hozzájuk. Az én lányom viszont az én vérem. És a szüleimé, akik talpra segítettek, amikor padlón voltam. Akik segítenek fizetni annak a háromszobás lakásnak a hitelét, ahol most élünk.