Ők jönnek el minden hétvégén, ők tudják, milyen kását szeret Lilla, és melyik mesét kéri újra meg újra elalvás előtt.
— Én is tudnék…
— Nem — vágta el Eszter élesen. — Nem tudna. Két évvel ezelőtt már döntött. A fiát választotta, meg a szeretőjét. Nekem pedig azt mondta — szó szerint emlékszem rá —, hogy „ne vedd annyira a szívedre, a válás elkerülhetetlen”. Rémlik? Akkor még abban bíztam, hogy legalább négyszemközt beszélhetek Andrással. De ő gyáva volt. A saját feleségével sem mert szembenézni, ha az anyukája nem állt mellette.
Mária nem felelt. A válla megereszkedett, a tekintetéből eltűnt az iménti erő.
— Tudja, mit mondott, amikor megtudta, hogy gyereket várok? — folytatta Eszter csendes, de metsző hangon. — Azt kérdezte: „Mit akarsz azért, hogy eltűnj az életemből?” Nem azt, hogy hogy érzem magam. Nem azt, hogy majd kitalálunk valamit. Hanem pontosan azt: mennyibe kerül, hogy ne legyek többé útban.
— Össze volt zavarodva…
— Nem. Gyáva volt. És önző. Meg kapzsi. Maga pedig ezt nagyon jól tudja, mert maga nevelte ilyenné. Most pedig, amikor kiderült, hogy az új felesége nem akar szülni, amikor ráébredt, hogy más gyerekeit neveli, miközben a sajátja valahol nélküle nő fel, hirtelen felébredt benne a rokoni szeretet? Milyen kényelmes, Mária. Igazán kényelmes.
— Csak látni szerettem volna az unokámat — Mária hangja elvékonyodott, már szinte könyörgésnek hatott. — Legalább egy pillanatra…
— Én meg azt szerettem volna, ha a gyermekem apja ott van a szülésnél. Ha a nagymamája felhív, hogy gratuláljon a születéséhez. Ha bárki a maguk családjából megkérdezi, élünk-e még, kell-e segítség. De a lakás volt a váltságdíj, nem igaz? A pénz a hallgatásomért. Az eltűnésemért. Azért, hogy soha többé ne zavarjam a maguk drága Andrását.
Eszter hátrébb lépett, és a kezét már az ajtó szélére tette.
— Nos, Mária, a megállapodás feltételei teljesültek. Eltűntem. Végleg.
— De…
— Maga nekem idegen. A lányomnak pedig még inkább az. Lillának van nagymamája és nagyapja, akik szeretik. Akik mellette voltak, amikor megtette az első lépéseit. Akik hallották az első szavát. Maga viszont… maga csak egy ismeretlen nő, aki egy idegen lakás küszöbén áll.
Mária görcsösen nyelt egyet. A szemében könny csillant.
— Eszter, kérlek…
— Viszontlátásra. Adja át üdvözletemet Andrásnak.