— Új forgókapukat szereltek fel náluk, az ő belépőkártyája meg valahogy tönkrement, nem olvasta a rendszer. Be kellett mennem az igazgatóhoz, hogy egyáltalán tisztázzuk a helyzetet.
— Aha — hümmögte Gábor, tele szájjal. — Kész bolondokháza. Ja, figyelj, Eszter, majdnem elfelejtettem. Pénteken céges kiruccanás lesz. Valami csapatépítő marhaság. A főnök kijelentette, hogy mindenkinek kötelező. Úgyhogy pénteken munka után egyenesen kimegyek a városon kívüli üdülőházba. Szombaton ebéd körül jövök haza.
Olyan könnyedén közölte, mintha csak azt mondaná, elfogyott a tej. A tekintetét fel sem emelte a telefon képernyőjéről. Az arcán egyetlen apró rándulás sem árulta el, hogy hazudik.
— Csapatépítő? — kérdezett vissza Eszter. — Értem. Összepakolsz magadnak, vagy készítsek be neked valamit?
— Ugyan, alig kell bármi — legyintett Gábor. — Dobj be a hátizsákba egy tiszta inget, alsót, meg a szokásos fürdőszobai cuccokat. Úgyis inkább ivás lesz az egész.
Eszter válasz nélkül felállt, és egymásra kezdte rakni a koszos tányérokat. Megnyitotta a csapot, a szivacs automatikus mozdulatokkal siklott végig a porcelánon. Hétköznapi, unalomig ismert házimunka volt. Régebben idegesítette, most viszont furcsa biztonságot adott. Amíg a keze elfoglalta magát, a feje hűvösen, pontosan, szinte könyörtelen tisztasággal tudott tervezni.
Csütörtök reggel, miután a gyerekeket elküldte iskolába, Eszter nekilátott a megrendelésnek.
Red velvet torta. Kimérten, szinte szertartásosan szitálta át a lisztet, majd hozzákeverte a kakaóport és a sütőport. A bolygómixer táljában közben a vaj és a cukor világos krémmé verődött. A gép egyenletes zúgása betöltötte a konyhát, és jótékonyan elnyomott minden fölösleges gondolatot. Eszter beleütötte a tojásokat, aztán vékony sugárban hozzáöntötte a kefirt, amelyben előzőleg feloldotta a mélyvörös ételfestéket. A massza lassan olyan sötét, telt árnyalatot vett fel, mint a frissen kiserkenő vér.
A tésztát formákba osztotta, majd betolta őket a sütőbe. Amíg a piskótalapok sültek, elkészítette a krémet. Krémsajt, tejszín, porcukor. Minden mozdulata biztos volt, begyakorlott, sok év rutinja vezette.
A fondanttal és a tortakarikákkal gyűrűben dolgozni kényelmetlen volt; a liszt és a finom cukorpor mindig beszorult a perem alá. Eszter megszokott mozdulattal lehúzta a jobb kezéről az arany karikagyűrűt, és letette a fűszeres polcra. Aztán egy pillanatra megállt, és a saját ujját nézte.
Tizenkét év házasság. Ennyi idő után az ember azt hinné, a gyűrű nyoma beleég a bőrbe, mintha örökre ott maradna. De semmi ilyesmi nem látszott. Az ujjperce sima volt, egyenletes színű, pontosan olyan, mint a keze többi része. Nem maradt rajta világos csík, nem látszott semmiféle lenyomat, amely arról árulkodott volna, hogy azon a helyen több mint egy évtizeden át fém szorult a bőréhez. Mintha ez a házasság, ez a tizenkét év, az anyakönyvvezető előtt kimondott ígéretek soha nem is léteztek volna. Csak egy közönséges ujj volt.
Eszter halkan, keserűen elmosolyodott. Volt ebben valami nevetségesen jelképes.
Kinyomtatta a fényképet az ehető festékes nyomtatóval. A cukorpapírra került Gábor arca, és a lap puhán simult az asztalra. Eszter körbevágta a kontúrokat, majd nekifogott a különleges meglepetés elkészítésének.
Lilla, aki túlságosan sok divatos gasztroblogot nézett, ragaszkodott hozzá, hogy a torta oldalánál legyen egy térbeli, üreges gömb étcsokoládéból. „Egy kis fa kalapáccsal fogom széttörni, és belül kell lennie a meglepetésnek! Írjátok rá pergamenre: Ma kezdődik az új életünk!” — utasította őt egy újabb hangüzenetben.
Eszter temperálta a csokoládét. Felmelegítette, márványlapon visszahűtötte, aztán ismét óvatosan megemelte a hőmérsékletét. A fényes, sűrű masszát szilikon félgömbformába öntötte. A csokoládé hibátlan, egyenletes rétegben tapadt a formára.
Amikor a két félgömb megszilárdult, Eszter elővett egy kisebb darab vastagabb papírt. Nem írt rá semmit az új életről. Röviden fogalmazott, tárgyilagosan:
„A Ford hitelét az ő nevére vették fel, még három évig havi harmincezer forintot kell fizetni. Ha hanyatt alszik, horkol. A bal lábán időnként kiújul a gomba. A butuska feleség átadja a stafétát. A holmijai lent lesznek a portásnál.”
Szorosan feltekerte az üzenetet. Ezután leemelte a fűszeres polcról az arany jegygyűrűjét. A papírtekercset és a gyűrűt betette az egyik csokoládéfélgömb belsejébe, majd olvasztott csokoládéval gondosan összeragasztotta a széleket. A meglepetés elkészült.
Péntek este Gábor nyugtalanul forgolódott az előszobában. Friss farmert húzott, magára kapta a kabátját.
— Na, én rohanok. Lekésem a céges buszt — mondta, és futólag szájon csókolta Esztert, inkább csak megszokásból, mint gyengédségből. — Mondd meg a gyerekeknek, hogy apa pénzt keres. Vasárnap majd elmegyünk a parkba.