— Rendben. Jó csapatépítést — felelte Eszter egyenletes, szinte érzelemmentes hangon.
Megvárta, amíg Gábor autója eltűnik az ablak előtt. Csak ezután ment be a kamrába, és elővett két óriási, százhúsz literes, fekete sittes zsákot.
A hálószobában kitárta a gardrób ajtaját. Nem kapkodott, nem tombolt, nem dühből mozdult. Ugyanolyan higgadt rendszerességgel dolgozott, mintha nagytakarítást végezne. Pulóverek, pólók, farmerek, zoknik, alsónadrágok — minden az első zsák mélyén landolt. Utánuk kerültek Gábor sportcipői és a téli bakancsa is. A második zsákba a fürdőszobából összeszedett borotválkozóholmik mentek, aztán a kedvenc, lepattant fülű bögréje, a telefon töltői, néhány papír az íróasztalról, végül a régi játékkonzol, amely mellett hétvégenként órákra el tudott tűnni a világ elől.
Eszter szorosan meghúzta mindkét zsák zsinórját.
Felöltözött. Eszébe sem jutott kiöltözni. Nem akart jelenetet rendezni, nem készült arra, hogy látványosan megtestesítse a „ragyogóan elhagyott feleséget”. Csak egy kényelmes farmert húzott magára, hozzá egy szürke kötött felsőt. A haját egyszerűen lófarokba fogta. Ennyi. Ma este nem előadást kellett tartania, csupán egy kézbesítést lebonyolítania.
Kivonszolta a zsákokat a lift elé, aztán visszament a tortáért. A hófehér doboz, az átlátszó ablakkal és a piros szaténszalaggal, makulátlanul elegánsnak tűnt.
A fekete batyukat beemelte a Kia csomagtartójába, a tortásdobozt pedig óvatosan az anyósülésre helyezte, mintha valami törékeny porcelánt szállítana.
A navigáció negyvennyolc percet írt az útra. A cím a város túlsó felén volt. Eszter kihajtott a ház udvaráról, majd besorolt a péntek esti, sűrű forgalomba.
Az autók csak araszoltak. A hídon kisebb koccanás miatt bedugult a sáv, a kocsisor lomha kígyóként vánszorgott előre. Eszter a volán mögött ült, egyhangú ritmusban engedte fel és nyomta le a pedálokat. A rádióban valami esti beszélgetős műsor házigazdája duruzsolt, épp az ingatlanárakról vitatkoztak a vendégekkel. Odakint kirakatfények, reklámtáblák és féklámpák vörös pontjai úsztak el mellette.
Nem félt. Nem is sajgott benne semmi úgy, ahogy talán kellett volna. A fejében hideg pontossággal működött a számológép. A lakás az ő nevén van, a szülei ajándékozási szerződéssel íratták rá, abból Gábor semmit nem fog kiszakítani. A vállalkozása hivatalosan nem sokat mutatott, de az eszközöket ő vette, a munkát ő építette fel. A két gyerek után járó tartásdíj pedig Gábor bejelentett fizetéséből is tisztességes összeg lesz. Meg fogja oldani. Mindig megoldotta. Akkor is, amikor Gábor a házasságuk első öt évében még „önmagát kereste”, és egyik munkahelyről a másikra sodródott.
Ötven perc múlva Eszter megállt egy elegáns lakópark magas kapuja előtt.
— Futár vagyok, szállítás a nyolcvannégyes lakásba — mondta a kaputelefonba.
A portaszolgálat nyitotta a kiskaput.
Kinyitotta a csomagtartót, és kivette a két súlyos zsákot. A pántokat a vállára vetette, a tortásdobozt pedig kézbe fogta. Így indult el a bejárat felé. Az előcsarnokban ülő portás, egy idősebb, egyenruhás férfi, kérdő tekintettel mérte végig a csomagjait.
— Jó estét. Ezek a nyolcvannégyes lakáshoz tartoznak — mondta Eszter, és a fekete zsákokat letette közvetlenül a pult mellé, a fényes járólapra. — A tulaj mindjárt lejön értük. Rájuk tudna nézni pár percig?
— Persze, semmi akadálya — bólintott a portás.
Eszter a tortával beszállt a liftbe, és megnyomta a tizenkettedik emelet gombját. A kabin halk zümmögéssel, simán emelkedni kezdett.
A 84-es lakás ajtaja masszív volt, láthatóan drága és jól szigetelt. Eszter megnyomta a csengőt.
Odabentről könnyű léptek közeledtek. Kattanás hallatszott, majd kitárult az ajtó.
A küszöbön Lilla állt. Élőben valamivel idősebbnek látszott, mint a csevegőalkalmazásban használt profilképén. Smaragdzöld, testhez simuló selyemruha volt rajta, olyan, mintha inkább hálóingnek készült volna, de túl gondosan viselték ahhoz. A haja hibátlan hullámokban omlott a vállára, az arca erős, esti sminkben ragyogott. A lakásból drága parfüm illata áradt ki, sült hús meleg aromájával keveredve.
— Jaj, végre! — csilingelte Lilla, amint meglátta a tortásdobozt. — Már azt hittem, beragadt a dugóba. Adja csak ide.
Eszter átlépte a küszöböt, és egy tágas előszobában találta magát, ahol az egyik falat végig tükrös tolóajtós szekrény borította. A lakás belsejéből, valahonnan a nappali felől halk jazz szűrődött ki.
— Cicám, megjött a torta! — kiáltotta Lilla, miközben átvette Eszter kezéből a dobozt. — Gyere gyorsan, te töröd fel a meglepetést!
A folyosó végén megjelent Gábor. Az egyik kezében dugóhúzót tartott, a másikban egy üveg vörösbort.
Belépett az előszobába. Aztán felemelte a tekintetét.
Abban a pillanatban mintha megállt volna az idő. Eszter látta, ahogy a dugóhúzó kicsúszik Gábor ujjai közül, de a férfi még ügyetlenül utánakapott, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnia, mielőtt a padlóra zuhant volna.